Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Kiss Péntek József: Az alma (novella)
A gyerekeket tízesével terelték be a barakk jobb oldali mosdójába. Mindig ezzel a módszerrel dolgoztak, ha nagyobb „szállítmány” érkezett „különleges”-re. Ott megmagyarázták nekik, hogy vetkőzzenek le derékig. A kisebbekről a hóhérsegédek, az úgynevezett ápolók tépték le a ruhát. Azt mondták nekik, hogy oltást kapnak tífusz ellen. A rendelőben az orvos fehér köpenyben várta a „beteget”, akinek le kellett ülnie egy székre. Bal kezét könyökben behajlítva fel kellett emelnie, el kellett vele takarnia a szemét, úgy, hogy a mellkasa a szíve tájékán szabadon maradjon. Két ápoló pedig a vállát szorította a szék támlájához. Az orvos koncentrált, célzott, még ki se húzta a fecskendőt, mikor az áldozat már halott volt. Ez persze mindenképpen „humánusabb” eljárás, mint a gáz, vagy az élve elégetés, amely később egyre gyakoribb lett ebben a pokolban. A halottat aztán az egyik ápoló kihajította a rendelőből a WC-be vagy a mosdóba, a másik pedig elővezette a következő áldozatot. Itt mindig minden feladatnak pontosan és szervezetten kellett lezajlania. Ha valamelyik fogoly ápoló nem végezte rendesen a feladatát, az néhány órán belül a gázba került. Utánpótlásban nem volt hiány ... Egy újságban azt olvastam, hogy Hitler homoszexuális volt, és hogy csak az egyik heréje volt kifejlődve, és születtek gyerekei. Azt hiszem, egy lánya és egy fia ... A gyerekek, akik kint várakoztak, hasztalan keresték a barakkbejárat mögött eltűnt társaikat. Az iroda ablakán át megfigyelhettem, hogyan uralkodik el rajtuk a bizonytalanság, a veszély ösztönös előérzete. Most már csak az idősebbje várakozott. A kicsinyek, akik sírtak, mert fáradtak és éhesek voltak, már túlestek a „kezelésen”; őket taktikusan előnyben részesítették, nehogy felzaklassák a türelmesebb nagyobbakat. A lágerorvos munka közben néha tíz-tizenöt perces szünetet tartott. Ilyenkor szivarra gyújtott, és kiment az udvarra levegőzni. Beszélgetett a gyerekekkel. A nő a nyitott ablakon át hallotta, amint ilyeneket mondott: — Ne féljetek, semmi az egész. Csak egy tűszúrás, és nem lesz semmi baj. Aztán megint találkozhattok a szüléitekkel... Három esetben látta kint sétálni. Fáradtanak tűnt, ám derűsnek és elégedettnek, mint aki kifogástalanul látja el nehéz hivatását. Hitler a rendszert ellenző embereket zárta be. Apám nem szereti, ha háborúsdit játszom, sokáig volt katona ... Fél hétkor beszólt hozzá az irodába az egyik fogoly ápoló, hogy viheti a papírokat aláíratni. Végigsietett a hosszú folyosón. A rendelő előtt megállt. Csend. Halkan kopogott. Belülről egy kurta „Jaj!” volt a válasz. Kimosakodva, patyolatfehér köpenyben ült íróasztalánál a lágerorvos. Magához intette. Átvette az iratokat. A kitöltött fejléceket meg se nézte, csak a „halál oká”-t ellenőrizte futólag. Aranyozott töltőtollával szórakozottan kanyarította rájuk a nevét, miközben bal zsebéből kivett egy almát. A nőre pillantott, elmosolyodott: — A barakkudvaron találtam — morogta szórakozottan. — Honnan kerülhetett oda? A köpenyébe törölte, majd nagyot harapott bele. Az egészséges gyümölcs húsa élesen harsogott a fogai alatt. Közben gyakorlott mozdulattal megigazította aranykeretes szemüvegét. A középső ujján gyémántköves pecsétgyűrű csillogott az erős villanyfényben. A nőnek eszébe jutott, mennyire szeretheti ez a német az aranyat; és ma sem érti, hogyan történhetett, hogy azon nyomban nem ájult el. Az életösztön segítette, a krematóriumtól való iszonyatos félelem? Elalvás előtt néha még ma is órákon át mormolja magában azt az iszonyatos délutánon hallott mondókát: „Jön a farkas, ne nézz hátra, Tüzet viszen a markába’, Meg ne fordul], szépen állj, Mert a farkas körbe jár ..
