Irodalmi Szemle, 1986
1986/5 - Gál Sándor: emlékmű (vers)
mint bennem az estéli félelem s megszilárdult mozdíthatatlanná vált szárnyakat növesztett súlyos beton-szárnyakat amelyre fekete márványlap tapadt s a márványlapra arany tollpihék nevek fénylő sorokban nevek halált jelző arany nevek halált idéző napküllő-forgácsok minden test fii és minden szépség mint a mező virága a mozdíthatatlan idő-őriző betonmadár békéje a fekete márványból kiragyogó igék és nevek hideg békéje sugárzás megszáradt a fű elhullt a virág de istenünk beszéde mindörökre megmaradt a jelen-időt örök-időre változtatni a leírt szóban él a pillanat a leírt szóban a halál békéje a leírt szó előtt fejet hajthat az élő és széttekinthet a némaság kapujában mondom északnak add meg és mondom délnek ne tartsd vissza hozd meg az én fiamat messzünnen a földnek végéről ahová szétszóródtak a felhőknek s borúknak napján a jeltelen égtájakat elfedi a betonmadár árnya
