Irodalmi Szemle, 1986
1986/4 - Duba Gyula: A prózaíró halála (elbeszélés)
ban cseh irodalmi lapokban olvastam elbeszéléseit és novelláit, de szlovák folyóiratokban is találkoztam velük, sőt némelyiket magyar fordításban élvezhettem. Z. munkáiból nehéz volt kiérezni, hogy fővárosi-e a szerző, vagy valamelyik vidéki irodalmi csoporthoz tartozik. Témái néha központi kérdésekhez, máskor kisebb jelentőségű, helyi valósághoz kapcsolódtak, szemléletéből pedig egyszer a nagyvárosi értelmiségi életérzésére, máskor az ipari munkás valóságszemléletére vagy a paraszti tapasztalás természetközpontúságára következtettem. Műveit egyetemes és klasszikusnak mondható formai rend és nyelvi fegyelem jellemezte. Egyik kiváló novellájára ma is jól emlékszem, olyan hatást gyakorolt rám. Főhőse egy középkorú férfi, aki sorra elmulasztja élete lehetőségeit, mert gondolkodása erősen tettei esetleges negatív következményeinek — drámai vagy komikus — irányát követi. Ezért nincs ereje és bátorsága a kockázatvállaláshoz. Mindent elmulaszt, egyre kevesebbet akar, végül igénytelenné válik önmagával szemben. Nem pesszimista, talán csak kishitű, határozatlan és lélekben bizonytalan. Abban az időben engem is hasonló bizonytalanság érintett meg, és néhány esetben habozóvá tett. Ezért a novella hősét — s az íróját még inkább — rokonléleknek éreztem. A kételkedés ugyanis nemcsak a novella hősét jellemezte, finom nyomait a szöveg anyagában is felleltem: az írói utalások rezdüléseiben, a jellemzés árnyalataiban, vagyis abban a megfoghatatlan és mégis jelenlevő belső miliőben, melyet kissé fellengzősen a novella „lelkének” nevezhetnénk, s amely már nem annyira a téma célkitűzéseire, mint magára a szerzőre utal. Néhány évig olvastam Z. írásait, aztán váratlanul elhallgatott. Hiába kerestem a nevét, novelláival többé sem cseh, sem szlovák, sem magyar nyelven nem találkoztam. Kutattam utánuk minden hozzáférhető folyóiratban, de eredménytelenül. Már arra gondoltam, hogy talán elhagyta az országot vagy — meghalt. (Nekrológjával viszont nem találkoztam.) Az irodalmi életnek is hiányzott, nemcsak nekem. Évek múltán olvastam — s hogy megörültem! — egy vele készített interjút. Az újságíró hallgatása okairól faggatta, és hangot adott az irodalmi hiányérzetnek: sokan vagyunk, akik nehezen nélkülözzük írásait. Z. tartózkodóan válaszolt, szűkszavúan csak annyit felelve a kérdésre, hogy egy nagyobb művön — talán élete főművén — dolgozik, melyről azonban nem kíván részletesebben nyilatkozni. A riporter nem sokra ment vele, zárkózott és elutasító maradt. De legalább megtudtam, hogy él és dolgozik ... 2 Az írókongresszuson aztán személyesen is megismerkedhettem vele. A tanácskozás ellentmondásos, nyugtalan légkörben folyt, újító eszmék és óvatoskodó bizonytalanság csaptak össze minduntalan. A jelenlevő írók táborokra oszlottak, csoportokba tömörülve igyekeztek megfogalmazni és érvényesíteni véleményüket. Nem tudtam köztük eligazodni, a vitában elhangzott felszólalások távolinak és követhetetlennek tűntek számomra. Érdeklődésem előterébe egészen más került: talán jelen van Z., meg kell őt találnom. Megismerkedem és beszélek vele. A közelébe férkőzöm bármi áron, csak itt legyen. Bizonyára itt az utolsó alkalom, hogy megfejtsem a személyét körüllengő titkokat, megtudjam hallgatása okát és írói visszavonulása körülményeit. Egy ismerősömtől kérdeztem, jelen van-e Z. Nem látta őt, mondta, de itt lehet. Mert noha visszavonultan él, írásokat nem jelentet meg, részt vesz az irodalmi élet eseményeiben, talán eljött... A vita szünetelt, az írók az előcsarnokban cigarettáztak és csoportokban beszélgettek, sokan a büfé előtt kávéztak. A folyosókon morajlástól kísért fíistfellegek úsztak. Ismerősöm sokáig nézelődött, majd egy oszlop felé mutatott. — Ott van, ő az!... A márványoszlop mellett magányos férfi állt. Idősebb nálam, ötven körülinek látszott. Középtermetű, erősen őszült. Hátratett kézzel, nyugodtan szemlélte a körülötte zajló nyüzsgést, közömbösen nézelődött. A zajos tömeg része volt, mégis kivált belőle. Éreztem, hogy nem véletlenül áll magányosan, maga akar kívülálló maradni. — Mutass be neki! — kértem ismerősömet. Megteheti, válaszolta, bár Z. emberkerülő hírében áll, és nem szívesen ismerkedik. — Kérlek — igyekeztem őt meggyőzni —, nagyon fontos számomra...
