Irodalmi Szemle, 1986
1986/4 - Dobos László: A földi (elbeszélés)
— Barátok hozták, ők ajánlották fel. Ajándék — védekezett kihallgatása során az örömapa. Mennyi csalást fizettek így vissza? Mennyi pénzre váltható lehetőséget? Rongyként csapta maga elé papírjait az ügyész. „Pfuj! Az úristenüket, mennyi láthatatlan arc: vannak és mégis láthatatlanok, hogy lehetne leltárba venni őket, bírósági leltárba?" — Tekla — kiáltott a rabra. Amaz felugrott, és vigyázzba merevedett a törvény előtt. — Telhetetlenek — sziszegte ez, s vállon ragadta az embert. — Kapzsik. Egyszerre, sietve mindent a házon bévülre, a kerítésen bévülre, a kalap árnyéka alá. Nagyot. Mocskolják az eszmét, piszkítják történelmünket... ezt ismerje be! Farkasszemet néznek, Tekla homlokán vörösen süt a forradás. — Nem vagyok zsivány, ügyész elvtárs, esküszöm. — Indulattól fúlva beszél a rab, reszket kezében a sapka. — Én csak kicsi kereszteződés voltam... Vagyonom nincs, eltitkolt kincsem, aranyam. Semmi... — Háta mögött mégis úgy emlegették: az intéző, a nagy intéző, ez volt a ragaszték- neve, nem? — Engedelmével, leülhetek? — Kedvem szerint térdepeltetném, végkimerülésig. Térden állva végig a fél országon, bámulják, faggassák, s minden kíváncsinak el kell magyaráznia a történteket, mindent, de mindent... Tekla engedély nélkül, tétován ereszkedik a székre. — Engedelmével, értse meg, én csak belesodródtam ... — Legyen magához őszinte, végigjárta a romlást. Előbb csak kis szatócsügyek, aztán feljebb, feljebb. És tetszett is az ügyeskedés, felismerte a lerövidíthető utakat. — Engedelmével, én nem vagyok valami nagy fineszes. Zagyváltak rólam sok mindent, azt is, hogy nagyszerű. Ez nem ül. Csak rátaláltam egy nyomra: élni lehet abból, ami nincs... A dolog súlyosságára én csak itt döbbentem rá, a börtönben, mert vidéken, ahol messze van az isten hivatala, az ilyen embernek hamar szaga nő ... És alig van dolog, ami a maga törvénye szerint megy... Én ezt így tudom. És mondja valami költő is, a nevét nem tudom, ő így: „az fáj, ami nincs”. Ez nagy filozófia, ezt csak le kell olvasni. Mindenre érvényes: pénzre, boldogságra, gondolatokra — benne van minden... Elhallgatott a rab, látta, ahogy az ügyész jegyzetelés helyett rajzolgat, házikót, köréje gyerekeket. „Nem figyel”, rettent meg, „eddig még senkinek sem volt annyi türelme hozzám, ha ez is jégen hagy, ismét csak falak ... Nekiugrok az ajtónak, a hátammal zárom el, ne távozzon, hallgasson végig”, határozta el a védekezés görcsében. — Folytassa — hangzott szárazon. Előbb a verítéket kapta le sapkájával a homlokáról. — Kevés dolog van az életünkben, ami egyenesen megy a maga útján. Engedelmével: elég, ha megír egy kérvényt, és beviszi a hivatalba. Máris stop! Lefékezik. Itt jöttem rá a börtönben arra is, hogy a sokféle hivatal és az életünk — az kétféle sebesség ... így sokan keresik a kiutakat: akinek nincs, azért; akinek meg kicsi a fordulatszáma, a lemaradását akarja behozni. Mindenki boldogulni akar, ügyész elvtárs. A kicsi ember is... És a legfontosabb ebben a dologban: megtalálni a nyomot azokhoz, akik intézkedhetnek. Mert csak az érdekes ember, aki rendelkezni tud. Az hasznos. A többi... Ez kerül sok időbe, a biztos irány. — Eszerint maga is ilyen betájoló? — Engedelmével, postásféle . .. Közvetítő. — S kitől tanulta mindezt? — Megfigyelés. Minden a magam tapasztalata. Ha az ember egymás után sokszor teszi ugyanazt, bejáródik. Ha valamit akar, sokszor kell mennie egyazon úton. És vasalni a matériát. Passzírozni a protektort, amíg megérti az akaratomat. Az ügyész felfelé ívelő vonalakat rajzol a füzetébe, s alá ezt írja: önigazolás, eddig minden csak önigazolás. — Ha katona lennék, így kérdezném — fordul a rabhoz —, melyek a főcsapás irányai? — Nem értem. — Hát az ilyen ügyködés, az ártatlan ügyeskedés irányai?
