Irodalmi Szemle, 1986
1986/4 - Dobos László: A földi (elbeszélés)
„Kiterjedés”, ez a szó maradt meg az ügyészben... Igen, persze, e tételnek számtalan vetülete van, tűnődött hazafelé, mert az ember kiterjedése a szélesebbre épített út is, a nagyobb autó, a kényelmesebb lakás, a művelődés. S ha magammal akarom folytatni, magas állami tisztségem is „kiterjedés”, olvastam, de ma már tudom is, a hatalom megsokszorozza az élet lehetőségeit. Az est ceremoniális vetkőzésével az ügyész a világ nagy köréből a kicsibe lép. Ezután egy szál gatyában fotelbe veti magát. így szeret lenni félmeztelenül, élvezi, ahogy bőrét éri-csapja a levegő. Érzi, ez az állapot semlegesíti benne a nap feszültségeit, s oldja hivatali szigorát. Oj érzés. Ezt érezheti a pilóta is, amikor hosszú útról térve hazai repülőtéren landol — a magasság élménye után a föld biztonsága. Amikor már megszűnt a veszély, amikor már nem kell néznie a sokféle műszert, amikor megszűnik a föld és ég között villódző jelentések fontossága. Nézi az aznapi postát. Mióta tisztségében van, megszaporodtak a küldemények: a lapok tiszteletpéldányai, meghívások, jókívánságok, kapja az új bélyegsorozatokat is — a levelek nagy része kérés vagy panaszlás. — Ha így megy, hivatal lesz a házunk — jegyzi meg a feleség. — A levél bizalom is, rálátás az emberek gondjaira, az ország gondjára, a közhangulatra, érted? Ez a ház most országosan is fontos ... Lehet a kiterjedés fontoskodás is. — Ha jól megnézed, kis ügyek ezek, földért civakodnak, kertek végéért, fél udvarokért, legtöbbjük az állammal perelne: sérelmesek, kártérítést követelő parasztok, iparosok, kiskereskedők... A nagy változás károsultjai... S mit kezdesz a kérelmező levelekkel? A panaszokkal? — Kivizsgáltatom ... Ezután kávé, cigaretta, nyugalom, hosszan fújja a füstöt, s jó érzéssel társítja e két képet: cigarettafüst és a repülő kondenzcsíkjai... A harmadik csengetés már követelőző, ingerülten nyit ajtót, ismeretlen ember áll előtte, s ahogy arcába vágódik a fény, szeme elé kapja a kezét, majd mosolyogni próbál. — Elnézést, régi ismerősként jövök, földi a földihez — érezhetően száraz volt a nyelve, s fehér szájszéle fogaira feszült, ahogy szólt. Nagyobbra nyílt az ajtó, az ügyész emlékeihez kapkodva hátrált az előszobába: földi, földi, e szó nyomán próbál eligazodni. Persze néhány pillanat kevés. Az idegen már mellette áll, s látja, az ő zavarából lopja, mosolyát, de inkább vigyor ez, arccsontokra feszülő erőlködés: az arcizmok begyakorolt állapota, ami naponta szükséges az élethez, a vigyázáshoz, a váratlan helyzetekhez, sokszor a percekhez. Egy arc, amelyen már a találkozás első pillanataiban látni a készenlétet. „Feltűnő”, regisztrálja magának. Kényszeredetten vendégére mosolyog, tovább tessékeli, s közben fürkészi, fürkészi az arcát, de nem ugrik be semmi. — Csakugyan földiek vagyunk? — Onnantól vagyok én is, vízmenti. Bodrog, Tisza, Latorca, jól mondom Vízköz határait? A háború után sodródtam oda, Sóházára, beházasodtam. Biztosan találkoztunk többször is, biztosan. Rokonságom mint az apró krumpli, sok van belőle. Azok most is- ott élnek, ahol születtek. „Valami hasonlít apámra ezen az arcon”, mozdul közelebb az ügyész, „szókincse teljesen más, néha talán egy-egy szó, ám a mosolya, de nem is az, hanem ahogy megkeseredik arcán a mosoly.” — Ezért is bátorkodtam, tisztelettel, legalább kezet fogni, mert a földieknek az ügyész elvtárs a nagy szó: A Legfelső Ügyészség. Nekünk ez fogalom. Arról a földről ember ilyen magasra még nem ugrott, jól mondom? Ezt mondják mások is, sokan mondják így. Azért is jöttem, hogy ezt elmondjam. — Elnézést, nem értettem a nevét. — Tekla, egyszerű név, könnyű megjegyezni. Kérem, ne vegye tolakodásnak, de- úgy érzem, hogy ez a név beleillik az otthoni tájba. Ottan minden szó egyszerű; jól mondom, kérem? Víz, föld, erdő, fák, szőlők ... Forradás keresztezi a vendég homlokát, amely, ha az ügyész szól, hirtelen kivörösödik. Ilyenkor a jövevény fokozottan figyel. Megfeszül. Ha ő jut szóhoz, megenyhül' arcán a görcs. „A saját szövegére felkészült, a kérdésektől viszont tart, mintha attól
