Irodalmi Szemle, 1986
1986/4 - Tóth Árpád: Hegyi beszédek felé (vers)
Hegyi beszédek felé 1 00 éve született Tóth Arpád Még van, hogy bennem horgadozva, fájva Dal indul, sír a kedvem szárazfája, Csöndes cigány, megpengetem a nyűtt, Bús hegedűt. De hajh, ez már nem az az ifjú bánat, Mely csupa kéj volt, s édesedve támadt, Mint holdsütötte halk hangszeren át Szűrt szerenád. Ebből immár alig lesz ének, Üdvözletül a költő édesének, Nehéz hang érdesíti itt-amott A futamot. Víg füstölőszert, lágy rímet halomba Hasztalan szórok lobogni dalomba, Sercegve gyúlnak, dérvert venyigék, A tört igék. Ökörnyál csillog künn az őszi aljban, Egy-egy deres szál csillog már a hajban, Elszállt az élet, a nóta se hű, Vén hegedű! De ne bánd, ha már nem tudod a régit, Sírd az újat, ó, az is kielégít, Nem édes, nem tüzes, nincs benne báj, De jó, ha fáj! Bár hangja dadogóbb, és fénye ritka, De — érzed? — mélyebb, s — érzed? — több a titka, S nemcsak magad fájsz benne, de a tág Egész világ! S mintha olykor a gyarló földi dalban Hangját próbálná halaványan, halkan Valami égből üzent, messzi, szép Hegyi beszéd! Ne bánd hát, hogyha horgadozva, fájva Dalokba kezd a kedved szárazfája, Lelkem, csöndes cigány, pengesd a nyűtt, Vén hegedűt! Q CL. '<3 H 'O
