Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - KRITIKA - Jaroslava Pašiaková: Vladimír Holan magyarul

területe, az másokat a testvériség arany napfényével övezhet.” (Városom, Rácz Olivér ford.)

Ügy tűnik nekünk, hogy valamennyi fordító a maga sajátos arculatát hagyta a HP' lan-verseken. Gál Sándor magyarításaiban eltompulnak a kemény valóság élei . (az erotikus versek kivételével), eltér a hangütése és tónusa például a holani szerelmi líra Tőzsér-fordításaitól, melyekben szinte keményen döng a férfias, magabiztos tónus.

Figyelemre méltó Tőzsér Árpád utószava is, melyben találóan világítja meg, miért vonzódik és mi vonzza ahhoz a költőhöz, aki oly sokrétegű, többjelentésű, aki a modern cseh költészetet művével vertikálisan és horizontálisan is reprezentálja, aki a cseh költők néhány nemzedékének befolyásolta a tudatát, s aki megérdemli, hogy a magyar olvasó megismerkedhessen vele. A vele való találkozás minden alkalommal a szellem és a fantázia kalandja. Ám ugyanakkor Holan költői arcéle csodálatosan egyöntetű, olyan, mintha egyetlen kvarctömbből lenne kivésve, de számunkra úgy tűnik, mintha ez az arcéi a magyar válogatásban túlságosan is keményen, szigorúan hatna... A körvonalai ugyan jól láthatóak, de túl élesek. Hiányoznak a lágy tónusok és árnyalatok,.. Talán azért van ez így, mert a válogatásban nem szerepelnek Holan anya-versei, sem a gyermekkort, a gyerekeket idéző versei (egyetlen Gál-fordítás kivételével). A kötetnek szinte valamennyi „ciklusa” tematikailag erotikus színezetű.

Igaz, tudatosítanunk kell, hogy egy költőnek, aki Holant a maga számára felfedezte, joga van a Holan-műből elsősorban azt kiemelni és becsülni, amit ő maga a sajátjának érez, értékesnek tart, s amit éppen ezért úgy képes tolmácsolni, hogy az az együtthang- zás, a hitelesség, a kongenialitás érzetét keltse.

S egészen könnyen megtörténhet, hogy talán éppen ez a csekélyke „túladagolás”, Holan bölcseleti-szenzuális világlátásának ez a konokul tolakodó eroszi tónusa — tehát éppen az, ami az utolsó, egyébként kitűnően fordított Ady-kiadásból hiányzott — kelti fel és köti le, bízzunk benne, elsősorban a fiatal magyar olvasók érdeklődését.

Befejezésül szeretném még idézni Jindfich Hoŕejší cseh költő gondolatát, aki azt hangsúlyozta, hogy a műfordítás nemcsak fáradságos irodalmi munka, hanem mindenkor két lélek párbeszéde is... S még egy beavatott műfordító találó megállapítása: „A fordítás során a fordítói nyelv törvényei a fordítandó nyelv törvényei felett állnak." (Vilém Mathesius)

Ilyen szemmel nézve, úgy gondolom, a fordítógárda nem sokkal maradt adósa Holan- nak, s csak üdvözölni tudom és egészében nagyra értékelni valamennyiük érzékeny, bátor s valóban belső indíttatású viszonyulását az egyik legmodernebb, legbonyolultabb cseh költőhöz.