Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - KRITIKA - Jaroslava Pašiaková: Vladimír Holan magyarul
Magdának sikerült egyenesen az ujjongásig fokoznia a vers hangulatát meghatározó,, vissza-visszatérő vezérmotívumot: „Élet, igen, te! Csak te, mégis!” Az Ödát követő vers, A költő halála egészen más emberi hangulatot, helyzetet fejez ki: „Utolsó vágya nem volt bonyolult: mint egy gyerek, a kéményseprőtől kunyerált volna levelet. Utolsó mozdulata egészen egyszerű volt: ledobta a kórházi lepedőt...” (Székely Magda ford.) És itt válik számomra világossá a válogatás struktúrájának logikája, mely Hoiant összetettségében, ellentmondásosságában, rendkívül szélsőséges helyzetekben, az élet igenlése és az annak végessége felett való kétségbeesés dialektikáján át kívánja megmutatni. Nagy, szinte központi fontosságú helyet kap a válogatásban Holan szerelmi lírája. És igen, ez is ellentmondásos, a költői szemlélet éles ellentéteivel terhes. A szerelmi totalitás végzetes szélsősége jellemzi: szerelem—szeretkezés, az élet mint kegyetlen játék — „avagy irónia volna, mely erősebb a sorsnál?” (Tok co?J Egyetértünk azzal, hogy a válogató a szintetizáló Príbehy (Történetek) darabjaiból’ a jelentős Dopis (Levél) címűt választotta, amelyben a költészet kérdései a szerelemhez, kapcsolódnak. A Levél nemcsak a szerelem istenítése, hanem vita is véle: „Hát higgye el nekem, nincs boldog szerelem, alighogy elkezdjük az áhítatnál, máris ott a vágy ...” (Székely Magda ford.) Joggal került a kötet középpontjába a Noc s Hamletom (Éjszaka Hamlettel) című nagy kompozíció, amely az igazság megvallásának, a nyers igazság mindenáron való megvallásának a szándékával íródott, úgy, amint azt a költő kívánja Menet közben című szépen lefordított versében: „...nem a tökéletesség, legyen bár a tökéletesség éden, hanem az igazság, legyen bár az igazság maga a pokol.” (Balla Kálmán ford.) Ennek a nagy epikai-bölcseleti poémának a párdarabja a Noc s Oféliou (Éjszaka; Oféliával), mely a válogatásban nem található. A költő éjszakai párbeszéde a vívódó-tétovázó típusú emberrel — Hamlettel — az alapvető egzisztenciális kérdéseket tárja fel: férfi és nő kapcsolatát (vagy inkább- a férfi viszonyát a nőhöz), az ember kapcsolatát a világgal, önmagával. Régi emberi igazságok teljesen új összefüggésekben jelennek meg benne: „Csak akkor érted meg, hogy a nap alatt minden valóban új — szólt Hamlet —, ha megbékélsz a halál gondolatával.. Vagy: „A művészet mű, hogy ne válj büszkévé ...” Vagy: „Tudja, a szabadság mindig az önkéntes szegénységgel rokon ...” Vagy: „Valami egyre túlnő rajtunk, mert a szerelem is csak bizonyosságaink része ... Atonális összhang ...” (Tőzsér Árpád ford.); A költő-műfordító Tőzsér adekvátan, szinte kongeniálisan rezonál — ugyanaáöan a gondolati és kifejezésbeli síkban — Holannal. Csak sajnálni lehet, hogy elhagyta a befejező passzust — az emlékezést az anyára, mely a Történetek tizenegy nagy epikai
