Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - FÓRUM - Dusza István: Milyen madár a kritikus?
fogásai lehetőséget adtak a felvetett gondolatok kifejtésére, és ezért csak hálásak lehetünk neki. Rádöbbentett arra is, hogy a kritikusi, kritikai és irodalmi problémák adottak, van mit átgondolnunk. Az ő cikkét jellemző elfogult szemlélettel és hibás módszerrel azonban csupán torz tudatirányitás idézhető elő. Az irodalmat és magát a kritikát Is sértő elfogult szemléletnek és kritikai gyakorlatnak méltán van és lesz része elutasításban a jövőben is. Dusza cikke is bizonyítja, hogy kritikát, akármilyen témáról és részletkérdésnek tűnő dologról legyen is szó, nem lehet írni anélkül, hogy ne ismernénk részleteiben az adott kérdés hátterét, körülményeit és összetevőit, ne vizsgálnánk meg a téma paramétereit, előzményeit, történetiségét és kihatásait. Nem véljük azonban teljesen megoldottnak és véglegesen befejezettnek a tárgyalt kérdéseket. Reméljük, hogy az elmondottak további reakciókat váltanak ki, és aktív véleménycserék előidézésével termékenyítően hatnak majd, és meghozzák a kívánt változásokat. MILYEN MADÁR A KRITIKUS? Dusza István Az idő majd eldönti, hogy a kritikus a nehézkesen repülő cifra tollazatú, de fülbántó hangon rikoltozó páva, vagy a barna tollacskáival a tavaszi magasokba szálló, szép énekű pacsirta rokona-e. Ugyanannak az időnek vagyunk tehát kiszolgáltatva (Alabán Ferenccel és másokkal), mint amelynek az általunk bírált irodalmi alkotások szerzői. Addig is menjünk elébe az időnek, mert csak úgy tud velünk megfelelő módon „elbánni”. Mindig azt hittem, hogy csak a magamfajta akarnokok „kiszolgáltatottjai” — az írók, a költők, a színházi rendezők és a színészek — szenvednek az emberi lelket nyomorító hiúság betegségében. Nos, ezt a hiedelmemet messzemenőkig megcáfolja Alabán Ferenc írásomat megtisztelő figyelme: a kifogásolt kritika terjedelmének majdnem kétszeresét szánja a válaszra. Ezt látva tudatosítottam, hogy igencsak veszélyes irodalom- és kritikaromboló tevékenységet folytathatok, ha egyik pályatársam ennyi energiát áldoz „tol- laim megtépázására”. Ebben az energiaínséges időben, amikor a kritikusok is takaréklángon égnek a véleménymondás vágyától, ez a gesztus már önmagában véve is megtisztelő, bár kissé lehangoló. Szerintem egy kritikus már a mesterségével együtt járó esetleges „hátrányos megkülönböztetés” ismeretében sem lehet érzékenykedő lelki alkatú. Tudnia kell, hogy ha írásait olvassák, reagálnak is rá. Éppen ezért sokáig fontolgattam, kell-e válaszolnom Alabán Ferenc felkészült, objektív, felelősségérzettel megírt (ön)védőbeszédére. Végül a mérkőzés sportszerűsége megkívánja ezt: Alabán Ferenc kritikagyűjteménye volt az első megnyilvánulás; ezt követően jómagam vetettem papírra az általa most egy félmondattal („szubjektív véleményformálásra mindenkinek joga lehet egy adott kötet kapcsán...”) elintézett véleményemet; mire ő most megvédelmezi tőlem irodalmi és kritikai életünket. Tiszta sor: válaszolnom kell, mert nem önmaga (egy kritikustól elszenvedett) sérelmeit panaszolja, hanem figyelmezteti olvasóinkat
