Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - FÓRUM - Alabán Ferenc: Kritikust tolláról...

ekkorra eredményekben, tapasztalatokban (és korban) kinőtték a számukra létrehozott rovat kereteit, a maguk útját járják, s ennek értelmében és következtében már kötetlenül, az idősebb szerzők közvetlen szomszédságában szerepelnek irodalmi lapunkban is. Ügy érezzük, ez a gesztus a hivatalos legitimáció legfényesebb bizonyítéka és biztosítéka. Ide kívánkozik adalékként az is, hogy az Irodalmi Szemle az irodalmi folytonosságot biztosítandó, 1983-ban már új rovatot indított [Holnap) azoknak a még fiatalabb kezdő szerzőknek a számára, akik az íráshoz vezető útnak még csak az elején álltak, de írói-költői tehetségük már zsengéikben megcsillant.

Joggal állítható tehát, hogy nemzetiségi irodalmunkat története során mindig is érdekelték a próbálkozó kezdők és az új írócsoportok, írói és költői generációk. Nem volt ez másként az utóbbi tíz esztendőben sem. Dusza tehát meggondolatlanul vetette el a sulykot. Ennek az érdeklődésnek a szervezésében és kinyilvánításában egyetlen irodalmi lapunk, helyzeténél fogva is, mindig pótolhatatlan szerepet vállalt, hiszen indulása óta irodalmunk fejlődésének feltételeit feltárta és problémáit megoldotta. Erről nem szabad elfeledkezni és a felsorolt tények bizonyítására elég fellapozni és elolvasni a lep évfolyamait, s ennek egy kritikus számára természetes és nélkülözhetetlen feladatnak kellene lennie, különösen akkor, ha az irodalmi élet erővonalait veszi számba és minősíti azokat egy adott időszakban... Míg a kritikus szépirodalomról alkotott véleménye jórészt fényt derít szakmai felkészültségére, az irodalmi élethez és a kritikához való vszonya egyúttal saját magáról kiállított bizonyítványa. Ügy érzem, ez sem lehet mellékes annak, aki kritizálásra vállalkozik.

A hetvenes évek második felében jelentkezett fiatal alkotócsoport (mely kötetben először a Megközelítés című antológiában mutatkozott be) indulási körülményei és késcbbi helyzete, műveinek értéke és egész fogadtatása általában leegyszerűsített képletként jelennek meg azokban a cikkekben, amelyek az irodalmi élet és irodalmi termés, vagy akár a kritika értékelésével foglalkoznak. Nincs ez másképp, sajnos, Dusza cikkében sem. A már előbbiekben tett észrevételekhez kapcsolódunk további megjegyzéseinkkel.

Az alkotó generációk nemzetiségi irodalmunkban általában vitákat szoktak kiváltani, de legalábbis éles véleménycseréket. így volt ez az ötvenes évek végén a „nyolcak”, a hatvanas évek második felében a „kilencek”, de nem volt ez így a Megközelítés című antológiában fellépő költők esetében. Ezt Dusza is megjegyzi említett cikkében, így: „Nem véletlen, hogy a fiatal költők és képzőművészek Megközelítés című antológiája körül nem csaptak össze kritikusok, nem keletkezett vita. Mintha az elhallgatás, a mesterséges csend tagadná azt, ami létezik...” Dusza a „nem véletlen”-t itt elsősorban (és csak!) abban a merev szerkesztői gyakorlatban látja, amely „a művészet és a politikum dialektikus kettősségének figyelmen kívül hagyásával történő értékelést” valósította meg. Dusza ebben az esetben sem tudja komplex módon felmérni és érzékeltetni a helyzetet, s ezért hangsúlyozása ismét csak féloldalas. Az adott irodalmi és irodalompolitikai helyzet valójában sokkal összetettebb ennél és több fontosabb számba vehető rétege van. Az idézet második része egy további elsietett és provokálőan egyoldalú megjegyzés, ami szintén nem nyert bizonyítást. Félrevezetően igazságtalan az, hogy az irodalmi élet nem vett tudomást a fiatal alkotókról, hogy a kritika az „elhallgatás”-t választotta velük kapcsolatban és szándékosan „mesterséges csend”-et produkált. A Megközelítés című antilógia megjelenése után szinte valamennyi számításba jövő lapunk foglalkozott a témával. Az Irodalmi Szemle a nyolcvanas évek elején több ankét keretében foglalkozott a hetvenes évek második felének költészetével és nemzetiségi irodalmunk időszerű kérdéseivel is. (I. Sz. 1980/4, 1981/9). Igaz, hogy a felvetett kérdések elsősorban összirodalmi problémákkal foglalkoztak, de mindezek fontossággal bírtak irodalmunk fejlődési körülményeinek tisztázásában. 1981-ben pedig A műhelyesek önmagukról címen irodalmi lapunk külön ankétot is szervezett a fiatal szerzők helyzetéről, melyben öt fiatal alkotó nyilatkozott. A Megközelítés című antológiáról megjelent kritikák közül pedig figyelmet érdemel Lacza Tihamér (Papírhajók a tengeren, Hét 1981/2) és Bodnár Gyula (A Megközelítés megközelítése, Oj Szó 1981. III. 13.) írása. Minőkét említett szerző cikkében bőségesen kitér a fiatal alkotók indulásának és helyzetének taglalására is. És hogy viták nem keletkeztek a műhelyesek alkotásai körül, erre vonatkozóan egy lényegre tapintó idézetet hozok magyarázatul, melynek valóságos, hiteit érdemlő tartalmát nem lehet elvitatni: „Járt úton indultak, erősen az előző nem