Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - HOLNAP - Stofko Tamás: *** (novella)
Stofko Tamás Ahogy lenyomta a kilincset, a kitáruló üvegajtó millió szilánkra törte a ráhulló fényt. Olyan forróság volt, mintha a nap melege egyenesen a földből törne elő. A virágillat vastag felhőként takarta az épület előtti parkot. Korán volt még; az éj könnycseppjei fénylettek a virágokon — mintha szivárvány szállt volna a parkra, úgy tobzódtak a színek az ágyásokban. Még az egyszerű zöld fű is az életet lihegte magából. Tavasz volt. Ö mindebből semmit sem látott. Kitárta az ajtót, szokás szerint nagyobbat lépett, tudva, hogy a küszöb magas. Két lépés egyenesen, egy balra. Pontosan tudta, mi következik: a portás hangos „Jó reggelt!” köszön, mintha csak azt a parányi álmosságot is kt akarná fizni belőle, amelyet az otthon melegéből szakított ki magának. Egykedvűen viszonoszta a köszönést. Nem elegyedett szóba senkivel, olyan ember volt, aki magába zárja érzéseit. Lassan ballagott végig a sportcsarnok folyosóin. Szerette ezt az épületet. Amikor idekerült, érezte azt a szánalommal vegyes viszolygást, amellyel a hozzá hasonlókat fogadják. Vak volt. De hamar megbarátkoztak vele: látták, ismeri önmagát, nem akar többnek mutatkozni, mint ami. Életkörnyezetét is úgy igyekezett kialakítani, hogy ne legyen lekötelezettje senkinek — talán ezért sem voltak komolyabb barátságai. Már az intézetben, ahol nevelkedett és a szakmáját tanulta, igyekezett önfegyelemre szert tenni. Ez az önfegyelem együtt fejlődött vele, a magányosságával. Nem félt a magányosságtól, olykor örült is neki, beborította magát vele, akár egy köpennyel — így igyekezett kivédeni az emberek támadásait. Életében csak egy dolog érdekelte igazán: a munkája. Masszőr volt. Ha dolgozott, boldognak érezte magát, minden hétköznapi gondtól megszabadult, szinte elszakadt ettől a világtól, olyan volt, mint egy űrben száguldó bolygó. Szerette, kívánta az emberi, testet, akárcsak a szerelmesek ... A folyosó végére ért. Ott állt maga alkotta paradicsoma előtt, amely egy öltözőből s egy kis teremből állt. Megfordította a kulcsot a zárban, és nagy izgalommal belépett. Érezte, hogy minden a helyén van. Megnyugodott. Mielőtt belépett volna ide, mindig elfogta egy furcsa érzés (talán félelem), hogy az ő kis szigete megsemmisült. Most vére megpezsdült és forrongva tolult ereibe. Mint ahogy a tavaszi olvadások elöntik vízzel a kis patakokat és nagy cuppanós csókokkal ölelik a köveket, majd szétáradnak a folyókba — benne is úgy tört utat a boldog érzés, míg be nem töltötte egész testét. Átöltözött. Gyorsan, pontosan végezte a dolgát, mint a nagy faliórák. Tudta, hogy pár perc múlva itt az első vendég. Úgy is volt. Egyik ismerőse jött elsőnek, nevén szólította, s ő megkezdte munkáját. A percek némán zakatoltak, teljesen a testre koncentrált. így folyt le az egész délelőtt — jött egyik vendég a másik után. Ebéd után újra munkához látott. Már a harmadik vendég volt soron, amikor furcsa érzés töltötte el: szeretett volna látni. Már máskor is kínozta a vágy, hogy megnézzen egy filmet, elolvasson egy igazi könyvet, városokat lásson — de ez most más volt. Színekre vágyott, emberekre, az érzéseket, a boldogságot akarta látni. Úgy érezte magát, akár a sziklához láncolt Prométheusz. Ahogyan megérintette az élő húst, szinte perzselte ujjait a fájdalom, megundorodott magától; azok közül való ő is, akik sohasem fogják meglelni a boldogságot. Hirtelen eltompult. Ügy érezte, szaladnia kell, ki kell szaladnia ebből a nyomorult, vak világból. Valami belső erő mégis arra kényszerítette, hogy tovább végezze munkáját. A vendég nyakához ért. A lába görcsbe rándult. Ujjait
