Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - HOLNAP - Csáky Pál: Kései látogató (elbeszélés)

aki abban a percben valamit jelentett nekem. Az ablakon túli világ távolinak tűnt, hidegnek és gyűlöletesnek. A hófehér szobában a te arcodat idéztem magam elé, a szikrázó mennyezeten a te elképzelt vonásaidat kutattam. A mélyedö-gondolkodó ráncokat a homlokodon, az apró barázdákat a szemed körül, a szád izgalmas ívét, és képtelen voltam bevenni a gyógyszereket. Önmagámból semmi sem volt fontos a számomra: a kudarcaim, a csalódásaim sem. Csak te voltál fontos, a tekintetedet próbáltam magam elé képzelni. A napfény vakító volt, éles, távolról az autók lármája hallatszott. És akkor a mennyezetről rám mosolyogtál. Abban a pillanatban a folyosón megszólalt a telefon. A nővér jött be azzal, hogy keresel. Most senkivel sem akarok beszélni, mondtam neki. Megértően nézett rám, és elment. S akkor hirtelen elfogott a kétségbeesés. A kilátástalan folytatásra gondoltam, öncsaló, önmagunk elől bujdosó mondatainkra és arra a bizonyosságra, hogy én már nem tudok többé szabadulni tőled. És a ipgföKeppen arra, hogy ennek így tovább semmi értelme. Meg akartam kímélni magunkat a további kínlódástól... s lenyeltem a maréknyi gyógyszert.

. — Nehéz volt — szólalt meg a férfi. — Hidd el, nekem is nagyon nehéz volt ez a három hónap. Ne nézz így rám, kérlek, nem lehetsz annyira önző. Nekem is jogom van elmondani, amit érzek.

— Önző — akadt fel a szón a nő. — Én önző! Hát te már soha nem fogsz megváltozni? — kérdezte fájdalmas hangsúllyal.

,-r- Hagyjuk — mondta a férfi. — Segíteni szeretnék neked. Hívtam a kórházba többször is, nem akartál beszélni velem.

— Csodálkozol? — kérdezte a nő. — Elegem volt. Mindenkiből, belőled is. Az álszent sóhajaidból, az őszintétlen vigasztalásaidból, melyen átsüt a vád, hogy miattam kerültél ilyen kiszolgáltatott helyzetbe.

— Túlzol — válaszolt a férfi. — Megértelek, de próbáld meg egy kicsivel reálisabban nézni a dolgokat. Én fekszem ...

Nem volt szerencsém. A nővér valamit megsejthetett, visszajött. Épp hogy elveszíthette^ az eszméletemet, szétfoszló tudatom hártyafalain át még hallottam a sikolyát, főorvos úr, megmérgezte magát, tessék jönni gyorsan, főorvos úr...

Alig érzékeltem valamit a világból. Egy márványfal mellett repültem, könnyedén, súlytalanul, és boldog voltam. Nem éreztem ónmarcangolást, nem kísértettél te sem. Boldog voltam, hogy megszabadultam mindentől, a kimért udvariasságoktól, a három- dimenziós szabálytengertől, a szorító korlátoktól. Nem voltam megalázott, kiszolgáltatott, nem kellett elviselnem mások álszent sajnálkozásait. Eltűntek a gátlásaim, megszűntek a félelmeim: tiszta voltam. Úgy éreztem, végre fölülemelkedtem mindenen, ami korlátolt és emberi. Csodás érzés volt, soha eddig nem éreztem hasonlót.

Sokáig, sokáig tartott ez így, és én vígan nevetve repültem. Egyszer csak feltűnt előttem a fiam képe, az én háromhónapos, kihordatlan magzat-fiamé. Örült fájdalom hasított belém, kétségbeesés, lemondás. Már tudtam, hiába volt az egész, reszkettem a félelemtől és zokogtam. Fölöttem diadalmasan néztek össze az orvosok: megmentettek. Visszaadtak az életnek.

... igyekszem türelmes lenni hozzád. De nagyon kérlek, ne hagyd el magad. Ne válaszd a könnyebbik utat, te ne. Ne menekülj bele a saját szerencsétlenséged kútjába, az •csak önkínzás lenne. Kérlek, nagyon kérlek, próbálj meg újra a régi tartású Zita lenni. És próbáld meg magad beleélni, legalább egy picit próbáld meg magad beleélni az én ■helyzetembe is. Az egész dolgot egyébként már megbeszéltük néhányszor, és te mindig egyetértettéi velem. Nagyon kérlek, ne kezdjük el az egész vitát újra. És ne hárítsd ■csak rám a felelősséget. Közösen döntöttünk így.

— Közösen — mondta megvetően a nő. — Hát persze, közösen — sóhajtott fel. — Te föladtad nekem a leckét, és én csak igent mondhattam.

Zitácska, nagyon kérlek, ne kezdd megint — kérlelte a férfi. — Nincs itthon valami italod? — kelt fel az ülőkéről.

A nő nem szólt, hoszan nézte őt. — Italom — mondta színtelen, monoton hangon, mintha jelen sem lenne —, italom természetesen van. Mit kérsz?

•t— Konyakot — szólt a férfi. — Persze, csak ha lehet — fűzte hozzá csendesen.

—Látod, ez hiányzott — válaszolt gunyorosan a nő. — A régi, illedelmes, jó modorú