Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - HOLNAP - Balla Kálmán: Krausz Tivadar verseiről
KRAUSZ TIVADAR VERSEIRŐL Krausz Tivadar? Ha megkérdezik, kiről van szó, ilyesmit válaszolok: ő az a nyúlánk, szemüveges fiú, aki szinte minden Iródia- találkozón szerepel: bírálatot olvas föl, bírálatot cáfol, ízeire szedi szét és már-már vérforralóan gúnyolja ki, amit irodalmon alulinak, úgymond „direktnek” vél, majd váratlanul önmaga ellen fordítja iróniáját, és saját állításait komolytalannak, levezetéseit játéknak minősíti. Azt hiszem, Krauszt manapság már azok is hiányolnák fiatal íróink csoportjából, akiknek ízlését borzolják a fellépései, akik izgágának, hangoskodónak tartják őt — és a verseit. Mert Krausz Tivadar mindenkelőtt ifjú költő (igaz, kritikát, prózát és egyebeket is ír, sőt fordít), méghozzá jó néhány esztendeje: öt-hat évvel ezelőtti versei közt is akadnak sikerült darabok, az azóta felhalmozódott anyag pedig eredeti hangvételű, határozott körvonalú, színvonalas bemutatkozó kötetet ígér. Krausz Tivadar 1963-ban született Rozsnyón (Rožňava), s ott lakik ma is. Verseiben — amelyeket egykori hivatásos színészhez illő jó hangsúlyozással szokott előadni — mintha imént jellemzett magatartása tükröződnék: higgadtnak bizony nem mondhatók, hiszen tűz és jég, azaz két ellentétes pólus, két szélsőség keveredik és egyesül bennük. Az egyik pólus a spontán líraiság: az indulatokat, belső forrongást, lázadást (ezen belül tiltakozást is és hitet is), valamint játékosságot és groteszk humort egyaránt hordozó kitárulkozás. A másik végpont az elvont és kevésbé elvont ráció, a kritikus és elemző gondolkodás, amely állandóan felülbírálja nemcsak ellentétpárját, hanem önmagát is. Krausz versei ily módon ostromolják az ésszerűség, a logika, az okság határait és korlátait, s ezáltal nemcsak a személyiség, hanem a költészet öniróniája, önmaga iránti állandó kételye hangzik fel bennük. Spontán költészet ez, de a legkevésbé sem naiv. A természetes lendület, a verseket tápláló szenvedély tudatosan váltogatott lírai magatartás- és nézőpontváltozatokon szűrődik keresztül (mindezt a különböző mondatformák, a hangvétel modulációi, a költői nyelv regiszterei közvetítik az olvasónak). Krausz eddigi java verseinek varázsát éppen ez, a közvetett spon- tánság teremti meg. Nem ez az egyedüli paradoxon, amelyet a fiatal költő verseiben egyneművé, tehát irodalommá ötvöz. Mintha előbb magatartásbeli, aztán hangvételbeli, majd nyelvi, grammatikai kérdésekké kívánná tenni az élet és — az utalásokat megfigyelve ez nem lehet túlzás — a kultúra, sőt az ontológia alapproblémáit, hogy végül (és itt következik Krausz felfogásának eredeti mozzanata a vázolt, egyébként valóban korszerű, nyelvfilozófiai ihletésű megközelítésen belül) pusztán nyelvi, logikai problémákként kinevethesse, ironikusan szemlélhesse őket. Mennyiségileg tekintélyes, túlnyomórészt még kéziratos anyagát olvasgatva azonban gyenge pontok és veszélyek is feltűnnek Krausz alkotói módszerében (s itt nem a gyengébb vagy sikerületlen verseire gondolok). A játékos spontánság és a gondolatiság ötvözete, amely időnként szipor- kázóan eredeti és vonzó költői nyelvet, sőt egyéni stílust hoz létre, egy másik síkon — s ez további paradoxon — pótolni, elfedni kénytelen költészetében valamit, ami nincs: az érett személyiségnek, a József Attila-i értelmű „meglett embernek”, más szóval a líra katartikus dimenziójának, az egyéni élet megrendült átélésének hiányát. Nem Krausz szertelenségét kárhoztatom ezzel, hiszen lírájának egyik nagy erénye éppen fiatalossága, frissessége, impulzív mivolta. Csupán a költészetnek — minden jelentős költészetnek — egy olyan nélkülözhetetlen összetevőjére figyelmeztetek, amelyet (s ez ma még Krausz mellett szól) csak az idő. a tapasztalat, az emberi érés hozhat meg. Rimbaud, akinek ez az idő nem adatott meg, zsenialitása ellenére is megmaradt kölyöknek, még ha ez a versíró kölyök — Victor Hugo véleményét idézve — shakespeare-i tehetségű volt is. Krauszt azonban nem kívánom Rim- baud-val párhuzamba állítani. Mindössze annyit állítok róla, hogy csoportjának, az
