Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - Koncsol László: Ütemező IV. (Színes magyar verstan)
Krétikus A krétikus, amelyet a latin tudósok creticus alakban a görög krétikosz (Kréta szigeti, krétai) melléknévből vettek át, öt időegységből áll; két hosszú szótag fog benne közre egy rövidet: tá-ti-tá. (Jele: — U —). Amphimakro sznak, latinosan amphimacernak is mondják, mert amphi a. m. körös-körül, kétoldalt, makrosz pedig hosszú, nagy, terjedelmes. Magyar beszélőneve: „ugrató”. A versláb első két szótagja trocheus (tá-ti, jelben: — U), s a krétikust a teljes tro- cheus-ütemből, az ógörög karikázó, a trokhaiosz-tánc ritmusából eredeztetik. (A teljes troehaikus ütem a tá-ti-tá-ti.) A teljes trocheus-ütem eleje tehát krétikus. Rokoníthatjuk azonban a jambussal is, mert a teljes jambikus ütemnek (ti-tá-ti-tá) a vége krétikus. Ha tehát a teljes trocheus utolsó, illetve a teljes jambus első szótagját elhagyjuk, krétikust kapunk. A krétikus, noha a magyarban az ugrató nevet kapta, lassan haladó versláb. Ezt nemcsak elméletileg számíthatjuk ki olyan alapon, hogy több lassú, mint gyors szótagot számlál, hanem a gyakorlatban, az ütem kitartó, figyelmes ismételgetésével is. A krétikus fordítottja a szintén részarányos szerkezetű amphibrachisz vagy körösdi (ti-tá-ti), amelyben két rövid szótag fog közre egy hosszút; nem vitás, hogy ez a versláb már vígan szökdécsel a versben, sőt, még ujjongani is tud hozzá: ihajja, ihajla, csuhafja. A krétikus a zenében leginkább háromnyolcados vagy háromnegyedes ütemekben szokott megjelenni; az ütem első két értéke pontozott. Ennek a ritmusfajtának egyik legszebb zenei megfogalmazásával J. S. Bach Karácsonyi oratóriumának tizedik, Sin- fonia c. zenekari tételében, a Második rész élén találkozhatunk. A görög drámában és az ún. logaoedikus versmértékben (logaoidikon metrón — beszélt és énekelt mérték, azaz a szabadabb, lírai versritmusok, versláb-kombinációk rendszere) rendkívül fontos szerepet játszott a krétikus versláb. Szapphó (i. e. 600 körül) Halni vágyakozom c. versének például minden sorát krétikus zárja le: „Atthiszt már sose látom én, / Halni vágyakozom csupán. / Sírt ő is hevesen, mikor elhagyott, / s ezt mondotta zokogva: „Jaj, / Mily szörnyű a mi végzetünk, / Szapphó! nem szivesen megyek, esküszöm...” (Devecseri Gábor fordítása.) Megszámlálhatatlan gyakorisággal fordul elő a krétikus a görög drámákban. Euripidész Trójai nők c. tragédiájából idézek magyar átírásban, a krétikust kiemelve: „kai kherszi gáúm ktüpúsza disszaisz...” Majd a kórus kiált föl: „Algosz, al gosz boász..." A krétikus a drámákban és a lírai műfajokban mindig más verslábak, főleg choriambusok, jambusok, spondeuszok, daktilusok és anapesztusok ritmikai szövetében szólal meg. Verslábunk a magyar lírában sem igen szerepel önálló versütem-építő elem gyanánt. Weöres Sándor verseiből idézhetjük néhány tiszta példáját. A Rongyszűnyeg 42. darabjának páratlan sorai krétikusak: „Ébredek — / a hegyi hajnal árad — / Szép gyerek, / égi láng lepi házad. / Két szemem / még álomtól hináros — / Mélybe lenn 1 éled a kusza város: / Mennyi hang, / mely madarakként lebben! / Nagyharang / fürdik alvó szivedben...” A 147. darab két szakaszának két-két kezdősora krétikus, azaz ugrató: „Keskeny út, / kettő közt egy csorba kút (...) Kis dió, / nagy dió, / kettő közt egy mogyoró...” A 133. darab hetedik sora két krétikus (ugrató, amphimakrosz) lejtésű indulatszó: „csillagokkal versenyezhetsz, / hallihé-hallihó! —/ azt hiszik, hogy kiscsikó.” Vagy a Harminc bagatellből a Tiszavirág, ilyen mámorító krétikusokkal: „Bóbitás her- vadás / néz a fák mögül, / száraz, csörgő, szűke sás / kontyán fénylő álom ül. / Lég lobog, víz zubog, / menny szövi tele: / hullámzik, rezeg, ragyog t a föld árnyék-köntöse. / Lég ölén, víz körén, / mindenütt vagyok...” A megjelölt sorképző krétikusok egyúttal rímhívók is, ezért rímválaszaik a jambikus vagy trocheusi sorok végén ugyancsak krétikus alakot öltenek. (Lásd a versláb — verslábunk — atyafiságáról írottakat a második
