Irodalmi Szemle, 1986

1986/3 - Grendel Lajos: Szemérmes beszámoló egy álom közepéről (elbeszélés)

ne felejtsen új személyi igazolványt csináltatni. Hazudja azt, hogy a régit elvesztette. Ennél többet nem tehetek az érdekében.

Besétáltam hát a csapdába, s nem vigasztalt a tudat, hogy lelkiismeretem tiszta. A rendelkezésemre álló rövid idő alatt meghánytam-vetettem cselekedeteimet, és úgy találtam, nem volt más választásom. Pontosan azt tettem, amit a törvények értelmében tennem kellett. Mivel nem zárták rám az ajtót, szabadon kisétálhattam volna az épületből, és felülhettem volna a vonatra. De ha visszatérek Is az otthonomba, az életbe, vagy nevezzük bárhogyan, miképpen számoltam volna el az elherdált évekkel? Megöregedtem, ahogy a tükör mutatta, s elvesztettem a szabadság illúzióját. Vagy inkább fordítva: megöregedtem, mert elvesztettem a szabadság illúzióját. Ám ez most már egyre megy. A remény, hogy barátomon valaha is segíthetek, távolinak és abszurdnak tűnt fel. A remény, hogy idejében megérkezik valaki, aki igazolja a személyazonosságomat, nem kevésbé távolinak és nem kevésbé abszurdnak látszott. Lázadásnak itt már nem volt értelme. Tudomásul kellett vennem, hogy a lázadással elkéstem. Az is lehet, gondoltam, hogy a régi barát, aki miatt beidéztek, csak az emlékezetemben vagy a vágyaimban létezik, vagy már régen meghalt. Én voltam az, aki belekeveredett valami bűnügybe, én voltam az, akinek a személyazonosságát tisztázni kellett. A bűnbeesés, gondoltam. Mindenkinek fizetnie kell, kivétel nincs.

Amikor húsz perc múlva visszajött a fiatalember, már félelem nélkül mondhattam:

— Senkinek a neve nem jut eszembe, aki igazolhatná, hogy ki vagyok.

A fiatalember felkészülten fogadta válaszomat.

— Ügy gondolja, hogy akkor ön az utolsó láncszem?

— Nem vállalhatom a felelősséget. Bár ők sem ártatlanok. Senki sem ártatlan.

— Hát persze — gúnyolódott a fiatalember. — Ez a gondolat itt mindenkinek megfordul a fejében. De a remény előbb-utóbb mindenkinek megtöri a makacsságát. A remény nagy úr. A legnagyobb úr... Persze ön tudja, hogy ez is csak álom.

Majd intett, hogy kövessem. Nem kérdezősködtem, mert nem érdekelt, hogy hová megyünk. Tudtuk úgyis mind a ketten. Az ajtóban előreengedett, hiszen szabad ember voltam. Sötét folyosóra jutottunk ki, s én vártam, hogy kialvatlanságtól égő szememet lecsukja az álom, s egy láthatatlan kéz mély, fekete szakadékba taszítson. A távolból még hallottam a fiatalember utolsó szavait:

— Persze olyan álom, amelyből nincs ébredés.