Irodalmi Szemle, 1986
1986/3 - Grendel Lajos: Szemérmes beszámoló egy álom közepéről (elbeszélés)
SZEMÉRMES BESZÁMOLÓ EGY ÁLOM KÖZEPÉRŐL Grendel Lajos Nemrégiben felszólítottak, utazzam el X- be, és segítsek tisztázni egyik régi barátom személyazonosságát, aki valamilyen közelebbről meg nem nevezett bűnügybe keveredett. Mivel csak a családomnak és a hivatásomnak élek, nem szívesen tettem eleget a felszólításnak. Ám tudom, a hatóságok elől nem lehet elbújni, a föld alól is előkerítenek, ha úgy tetszik nekik. Nem volt más választásom, el kellett utaznom T-be. T. egy kissé a világ végén van, a hetvenes évek elején avanzsált nagyközségből kisvárossá. Urbánus múltja sosem volt, törtépete és kulturális hagyományai elférnének egyetlen könyvlapon. Híres szülötteinek nevét a szomszédos járásokban senki sem ismeri már. Legrégibb épülete, a hajdani községháza, a múlt század közepén épült, s csak lokálpatrióta elfogultsággal lehetett volna műemléknek nevezni. A szállodában tudtak már jövetelemről. Bár még csak reggel volt (a szobákat ezekben az órákban takarították), a portás némi borravaló fejében intézkedett, hogy, a szabályt megszegve, azonnal szállásoljanak el. Mint oly sokszor már, újból megbizonyosodtam róla, hogy a világ nem annyira az előírások, mint a szokások és íratlan szabályok megdönthetetlen rendjén nyugszik, s nem fog a forradalmárok és moralisták kívánságára egy csapásra megváltozni. A szobában lezuhanyoztam, kicsomagoltam, s néhány perc múlva pizsamában, vízszintes testhelyzetben vártam, hogy kialvatlanságtól égő szememet lecsukja az álom, s egy láthatatlan kéz mély, fekete szakadékba taszítson. Álmom úgy kezdődött, hogy beléptem a hivatal takaros, divatosan szabálytalan architektúrájú épületébe, ahol barátom feddhetetlenségét és lojalitását kellett igazolnom. Az első emeletre irányítottak, egy tágas, alig bútorozott terembe, amely a déli oldalról kapta a fényt, s így zord, ködös téli délutánokon sem kellett lámpát égetni benne. A teremben ketten tartózkodtak: egy hivatalnok és a gépírónője. A hivatalnok éppen csak belepillantott a levélbe, s intett, hogy foglaljak helyet. Levelemmel átment egy másik helyiségbe. Kopott hu- zatú, de régimödian kényelmes, süppedős karosszékbe ültem le, háromlábú kerek asztalka mögé. Az asztalka üveglapján néhány napilap és képes folyóirat hevert. A gépírónő háttal ült nekem, és valamilyen szöveget másolt. Parókát viselt, s mivel úgy belefeledkezett a munkájába, hogy
