Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - KRITIKA - Mészáros László: Nemzetiségi irodalmunk és kapcsolatai

Ezekkel az összefoglaló és ismertető tanulmányokkal kapcsolatban rá kell mutatni a módszer egy paradoxonára is. Tágabb értelemben az irodalomtudomány és az irodalom- kritika paradoxonáról van szó: mennyiben helyettesítheti a leírás, a jellemzés — legyen bár a legtökéletesebb — magát a művet? Csanda értékelései is csak globálisak és tájékoztató jellegűek, de nem igazán ihletők, gondolkodásra késztetők. Pedig Csanda érvelése alapján Neufeld Béla, Krammer Jenő, Peéry Rezső, Kovács Károly, Jócsik Lajos, Sándor László, Szabó Imre és mások nem egy cikkét, tanulmányát ma is érdemes lenne elolvasni. Nem egyszerűen nosztalgiáról van szó, hanem bizonyos történelmi analógiákról. Magyarországon is kiadják, mondjuk, Révai Nagy Lexikonét mint a korabeli gondolkodás dokumentumát. Ezért igazat kell adnunk Csanda végkövetkeztetésének: „Kötetekbe gyűjtve a Korunk csehszlovákiai anyaga elsősorban irodalomelméleti és művelődéstörténeti gondolkodásunkat gazdagítaná.”

4. Az előző gondolatmenet már túlmutat a kötet szorosan vett tárgykörén, villantsunk fel ezért néhány tágabb összefüggésre utaló gondolatot. Gyakran panaszkodunk irodalmi életünk elsivárodására. Ugyanakkor némi értetlenséggel és irigységgel gondolunk arra, hogy a két háború közti irodalmunkban milyen pezsgő volt az irodalmi élet. A Magyar írással kapcsolatban Csanda Gömöry Jánost idézi, aki megállapítja, hogy „a Magyar Írás jelentősége abban van, hogy megkísérelte, ha nem is az irodalmi életnek a megteremtését, de annak előkészítését, lehetővé tételét és ezáltal az egészséges magyar kultúrszellem életrekeltését”. Nem volt tehát integrált irodalmi élet a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomban sem, de azért voltak kezdeményezések, voltak igyekezetek, voltak nekilendülések. Az érthetetlen tehát tulajdonképpen az, hogy manapság miért nincsenek.

Irodalmi életünk kezdetlegessége mellett Csanda kötete irodalomtudományunk és irodalomkritikánk foghíjas voltára is felhívja a figyelmet. Az irodalom dinamikus társadalmi folyamat múlt-jelen-jövő idődimenziókkal. Irodalomtudományunk egyenetlensége nyilvánvaló: szinte kizárólag csak a múltat kutatja, azt is inkább a minél távolabbit. Pedig a Nyolcak indulása már irodalomtörténet, a Fáklya már irodalomtörténet, és lassan már a Vetés is azzá válik. De mi még csak „az első közlésem”-féle visszaemlékezéseknél, a „vita és vallomás”-szerű riportoknál és a borzasztóan nehezen készülő irodalmi lexikonnál tartunk. És irodalmunk eddigi legátfogóbb történetét mások írták meg helyettünk. Ugyanakkor szinte egy szó sem esik irodalmunk jövődimenziójáról: lehetőségeiről, kilátásairól, távlatairól. Talán nem is azért, mert nem tudnánk feltenni a jövőre vonatkozó kérdéseket, csak éppen nem merjük. Vagy senkinek se lenne szüksége rá? A múlt irányában Csanda már eljutott a kezdőpontig, az elő magyar könyvig (a Jókai-kódexig). Néhány évtizednyi nagyságrendben irodalmunk jövőjével is foglalkozni kellene végre. Mert ha nem keressük helyünket a jövőben, könnyen megtörténhet, hogy nem is találjuk meg.