Irodalmi Szemle, 1986
1986/1 - Duba Gyula: Fábry Zoltán időszerűsége
a felelet. Szükségünk van rá, csak hiányával ez nem tudatosul mindenkiben. S mintha a kor sem kedvezne neki. Siető, kapkodó korunk, a biztosítottság és jólét egyhangúsága, a konzum életmód és a tv-kultúra kényelme, az individualizálódás és a belterjesség folyamata, a röpke kis örömök és egyszerű élvezetek valósága, a kulturális igénytelenség és tömegízlés nem tud mit kezdeni a gondolati mélységgel, az emberibe vetett, emelkedett hittel, a következetes felelősségvállalással és a közösségi értelmű erkölcs eszményével. Korunk a kultúrából is a könnyebbet, az egyszerűbbet, a szóra- koztatóbbat akarja. Nem akar égni és virrasztani, élni szeretne, gondtalanul. A maga módján a kornak talán igaza van, de író számára ez aligha járható út. Hiszek Fábry Zoltán életművében, de kételyeimet sem tagadhatom. Műve már nem lesz tömegolvasmány. Nem szépíró, nem könnyű tollú szórakoztató, írásaiból a történelmi sors nehéz szele, a létkérdések erős levegője árad. Csak felnőtt olvasó érti, rokoniélek értékeli igazán. Ezért lesz olyan írónk, aki közvetve hat, tolmácsok útján szól szélesebbkörűen, értelmezői útján terjeszkedik, alkotó továbbgondolás és értő interpretálás változataiban, szátáradva a társadalom, a közösség csatornáin, mint az emberi test hajszálereiben a vér. Abban azonban egészen bizonyos vagyok, hogy a szlovákiai magyar író, szellemi munkás és kultúraszervező nem lehet meg nélküle. A nemzetiségi alkotónak a múlt, a történelem nem mese, szórakoztató érdekesség vagy iskolai tananyag, hanem az önismeret forrása, a közösségi és nyelvi gyökerek keresése, szellemi támpont és identitástudat. Az egyéni és közösségi jövő előkészítésének lehetősége. Aki így áll nemzetiségi múltunkhoz, Fábry Zoltán életművében elemi értékekre lel. Lám, nem kedvez néki a kor, s ugyanakkor követeli! Kényelmességünkben nem akarunk róla tudomást venni, s közben szükségünk van rá, sokkal inkább, mint valaha is bármikor. Időszerűsége egyre sürgetőbb. £s minél távolabb engedjük magunktól, annál keményebb harccal kell majd visszaszereznünk. Valóban, harcolnunk kell érte, nem tehetünk mást. Nézzük, miért! V Üjabb közhely: válságok korában élünk. Lám, közhelyek nélkül már nem lehetünk meg, talán szükségességük is válságaink egyikét fejezi ki. Nézzük válságainkat fontossági sorrendben! Mindenekelőtt az atomháború lehetőségéről kell szólni, amely Damoklész kardjaként függ az emberiség feje felett. Az emberi lélekben — természetszerűleg — nyugtalan- ságot, rossz közérzetet, válsághangulatot kelt. Háború és béke kérdéséről naponta hallunk, olvasunk békeharcról, békés egymás mellett élésről. Nincs hírközlő eszköz, lap és társadalmi fórum, melynek szótárából hiányoznának ezek a fogalmak. Annyit halljuk őket, hogy túlontúl megszokjuk, belefásulunk, nem vesszük komolyan. Közhelyekké válnak. Ki akar atomháborút, tesszük fel jogosan a kérdést, ki akarná az emberiség teljes pusztulását, van olyan őrült? Nincs okunk feltételezni, hogy ilyen őrült létezik. De azt már nem zárhatjuk ki, hogy előállhat ilyen helyzet vagy szükségszerűség, fatális véletlen vagy hidegen átgondolt stratégiai kényszer. Az első világháború utáni időkben komoly írótól olvastam érdekes eszmefuttatást arról, hogy a nagy világégés után, a repülőgépek és tankok birtokában már nem lesz lehetséges újabb háborút kezdeni, mert az ellenfeleknek lehetőségük nyílik az új fegyverekkel teljesen megsemmisíteni egymást és a hátországukat lerombolni. Aki látta negyvennégy nyarán a többszáz gépből álló, angolszász repülőkötelékeket, olvasott Drezda lebombázásáról és a kurszki tankcsatáról, ezen a korai jövendölésen csak mosolyog. A gondolat a korban elhelyezve ésszerű, de az emberiség később megismerte a totális háborút. Az emberiség a pusztításban is hajlamos meglepni önmagát. Az atomháború ép ésszel őrület, de potenciálisan — lehetőség. Lehetséges a véletlen műveként, a világban egyre gyűlő ős növekedő feszültségek — energiaválság, túlnépesedés, élelmiszerhiány — következményéként. Egyetlen védekezési mód mutatkozik ellene: lehetőségének gondolatát állandóan és tömegméretekben tudatosítani és elutasítani. A szocialista békepolitika ezt teszi, ezt a nyugati békemozgalmak. A világ legjobb élő írói, tudósai és szellemi képviselői sorra állást foglalnak a kérdésben. Véleményük egyben politikai állásfoglalás, s ez törvény- szerű. Modern világunkban látványosan megnőtt a dolgok politikai vonatkozása, s a szellem emberét sem hagyhatja közömbösen. Amikor ezt állítom, nem látványos állás- foglalásokra gondolok, hanem a politikummal összefüggő vonatkozások olyan tudatos!-
