Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Irodalmi hősök hétköznapi esélyei (Interjú Jozef Puškášsal)

hogy érvényesíteni tudják emberi értékeiket? Elvégre sem az író (elméletileg, vagyis a művében), sem a társadalom nem hagyhatja 'ókét sorsukra...

— Hőseim esélyei a gyakorlati életben az emberi attribútumok és tulajdonságok rangsorához mértek, ahhoz az értékhez, amilyet a hétköznapi életben tulajdonítanak nekik. Sajnos azonban a banális pragmatizmus azt tartja értékes embernek, akire érvényesek ezek a kifejezések: könyöklős, pléhpofa, mindent megemésztő gyomrú, „holttesteken át” vezet útja. Ha az én kulcsfiguráimnak ebben az értelemben kelelne életstílus- vagy -pályamódosításokat eszközölniük, elvesztenék identitásukat. Másként kifejezve: hőseim nem változhatnak meg, minthogy adottak — kész típusokként. Ha nem tudnak érvényesülni társadalmilag, az nem csupán az ő privát pechjük vagy képtelenségük — ez mindenekelőtt annak a bizonyítéka, hogy a társadalomban távolról sem működik minden úgy, ahogyan kellene, hogy ez vagy az a szociális csoport a saját hibájából valamit veszni hagy, valamivel szegényebb lesz. Ugyanakkor olyan figurákat is megírtam, akik a társadalom „tehertételei”, rossz lelkiismerete, de nemcsak az, hanem próbaköve és katalizátora is. Az a kérdés tehát, hogy mit kellene tenniük, hipotetikus kérdés, ugyanakkor nagyon konkrét is: milyen mértékig létezik a pozitív hős abban a pillanatban, amikor tettekre határozza el magát? Mert mit is jelent számára a tett? Azt jelenti, hogy „tűzbe teszi a kezét”, mérlegel pro és kontra, egyszersmind azt is, hogy stratégiát és taktikát választ, elfogadható kompromisszumot keres, megpróbálja átverekedni magát a viszonyok rendkívül szerteágazó hálóján... Ismerek olyan filozófiát, mely azt hirdeti: néha el kell követnünk három disznóságot ahhoz, hogy végrehajthassunk egy pozitív cselekedetet. Azok az irodalmi alakok, amelyekre utaltál, nincsenek „felkészítve” az ilyesmire, úgyhogy azt mondanám, inkább meg kellene keresni, föl kellene fedezni vagy megalkotni a társadalmilag rendkívül hasznos irodalmi hős másféle prototípusát.

£§ A szlovák prózairodalomban egyéni hangú szerzőnek számítasz, egyrészt kiváló elemzőkészségeddel, alakjaid belső életének csaknem „szakmai” elhivatottságú lélektani megrajzolásával, másrészt azzal, hogy igen hatékonyan és sajátságos módon tudsz bánni az idősíkokkal (például a Beismerő vallomás, A negyedik dimenzió című kisregényeidben, vagy akár A kert... című regényedben). Hogyan válik az idő az egyik legérdekesebb és legfontosabb strukturális tényezővé a modern prózában? Hogyan használja ki a mai művészi próza az idő kompozíciós ejjektivitását, és milyen lehetőségeket látsz ezen a téren?

— Nem tudom, mennnyiben fogadható el általános érvényűnek az a kitétel, hogy „a regény uralkodik rajtunk”, de egyet mindenképpen biztosra veszek, hogy a regény ura az idő. Tehát nem gondolom, hogy az idő csak a modern prózában volna lényeges szerkezeti elem. De hát egyáltalán mi is voltaképpen a „modern próza”? Némely, a tizenkilencedik században született mű sokkal modernebbnek és időszerűbbnek hat, mint számos mai, akár tavaly megjelent regény... Az idő már a homéroszi eposznak is lényeges eleme volt. Ha kihasználása valamiben megváltozott, akkor az tulajdonképpen csak a lineáris, „klasszikus” elbeszélő forma fellazulásának a következménye, vagyis a különböző idősíkok szimultán váltogatása és szabad mozgás a reális és a fiktív (a visszavetett, felidézett, asszociált) idő között. Nem vagyok benne biztos, vajon „új”-e ez, én inkább olyan eljárásként érzékelem, ami teljesen természetes és szükségszerű az irodalom adott szakaszának fejlődésében, de az egész társadaloméban is, amely olyannyira differenciálódik és bonyolulttá válik, hogy az időbeli kronológia nemcsak hogy leíró módszerként és anakronisztikusan hat, hanem végső következményében nem fejezi ki a társadalom dialektikus lényegét. És még valamit a margóra: az időnek determináló, ám ugyanakkor faszcináló, azaz bűvöletbe ejtő funkciója is van. Néha úgy tetszik számomra, hogy az irodalom nagyszerű álom az idő egyirányúságának, visszafordíthatatlanságának és egyrétegűségének a megszüntetéséről.

© Vannak őszinte barátaid? Hogyan látod a barátságot a nagyvárosi bérházak szűkös lakásaiból?

— Már említettem az „önelsáncolás” jelenségét. Szeretném hozzáfűzni, hogy sem én, sem a családom nem jelent kivételt ez alól a kiterebélyesedett folyamat alól. Nemrégiben vásároltunk egy régi házat a Záhorieban (a morvaszlovák vidéken). Amikor meglátogattak ott bennünket azok az ismerőseink, akikhez azelőtt sűrűn eljártunk az ő „parasztházukba”, a barátom megjegyezte: „Azt hiszed, hogy ezután valaha még eljöttök hozzánk Grapába? Dehogyis! Minden szabad idődet ennek a háznak fogod szentelni,