Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: Irodalmi hősök hétköznapi esélyei (Interjú Jozef Puškášsal)

# Könyveid kiadói és kritikusai szerint „a szlovák prózairodalom gondolatiságának elmélyítésére” törekszel. Műveidet olvasva arra a meggyőződésre jutottam, hogy .a szemléleti és gondolati elmélyüléshez már a Vigasztaló csalódások című novelláskötetedben eljutottál. Az a benyomásom, hogy ehhez a „mélységhez” nem is kellett eljutnod, mivelhogy ez adott gyermekkori élményeidben. Megítélésed szerint a gyermekkor és a szülőföld milyen mértékben befolyásolja és határozza meg a művész születését, és egyáltalán az ember intellektuális és érzelmi életét?

— Semmi újat sem mondok, csak megismétlek egy ismert, de igaz közhelyet: a gyermekkori események és élmények örökre és olyan erősen rányomják bélyegüket az emberre, hogy azon sokszor csak ámulhatunk. Ezt talán még nem is sikerült egészen feltérképezniük a pszichológusoknak, a szociológusoknak és más szakembereknek. Ami általánosságban érvényes, az külön is érvényes, s ez különösen a művészeket érinti, talán azzal a különbséggel, hogy a művésznek érzékenyebbnek és szenzitívebbnek kellene lennie, mint a „közönséges halandónak”. Mindenesetre — bizonyos filozófiai szemszögből nézve — a gyermekkor döntő tényezője az a, hogy úgy mondjam, mitikus idő, amikor a világ ősegységben hat a lélekre, amikor még olyan elbűvölő élmény alakjában mutatkozik, amilyet később már sohasem ölt magára. Már csak azáltal is, hogy a gyermekkor szemlélete és ideje „konzerválódik” a prózában, létrejöhet egy igen produktív prózai módszer (ami például William Saroyan esetében is megfigyelhető).

% Cseknem valamennyi recenzensed a „filozofáló prózaírók” közé sorol. Az eddigi könyveid ismeretében én ezt egy kicsit másként fejezném ki: par excellence író-filozófus vagy, ami nem lehet nálad „elhatározás” dolga; és egyébként is: lehet-e igazi művészet az, ami nem hordoz magában filozófiai gondolatokat? Lev Tolsztoj talán megírhatta volna a Feltámadást vagy Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődést „filozofálás" nélkül?

— Az irodalom az életről alkotott nézetünknek a kifejezése is, az pedig bizonyos konkrét fokon egyfajta filozófiai koncepció. Egyébként azonban a filozófia és a művészet egymáshoz való viszonya sokkalta bonyolultabb dolog. Nagy szerencse az irodalom számára, hogy Dosztojevszkij jobb író volt, mint filozófus, hogy a műveiben győzedelmeskedett a művész Dosztojevszkij a tendenciózusan politizáló és filozofáló Dosztojevszkij fölött. És ez Tolsztojra is vonatkozik. Persze, a választóvonalat nemcsak az jelenti, hogy konzervatív vagy egyenesen reakciós nézeteiket megcáfolta markánsan egyéni művészetük realisztikus ereje. Aligha hoztak volna létre oly mély és jelentős életművet, ha szinte szorongó következetességgel napról napra, minden egyes sorukban nem tettek volna fel alapvetően fontos, a világra és az emberre vonatkozó létkérdéseket. Nagyon szélsőségesen kifejezve: ma — éppen úgy, mint az ő korukban — elvileg két módon lehet élni: pragmatikusan, egyik napról a másikra, óráról órárá — vagy a lét miatti szorongás metafizikus görcsében. Az irodalom és az író pozíciója határozottan közelebb esik ahhoz a bizonyos második pólushoz, még ha nem is szabad oly közel kerülnie hozzá, hogy megrekedjen az örök kérdezés és a megváltoztathatatlan emberi sors zsákutcájában. Noha paradoxul hangzik, az irodalom nem az explicit filozofálás által lesz naggyá, hanem éppen a tettek, az események, a történések, a sorsok megismé- telhetetlensége, apró „pragmatizmusa” révén ...

9 Nem zavar, hogy műveidet „intellektuális jellegüknél" fogva más szlovák írókéhoz, például Dušan Mitana prózájához hasonlítják? Magad mint író látsz-e valamilyen stíU rokonokat vagy -elődöket a jelenkori szlovák irodalomban?

— Az csak látszat, hogy az irodalom magányosan bolyongó alakok országa. A valóságban az egyik könyv alátámasztja a másikat, s az egyik író a másikra támaszkodik. Ez mind a diakronikus, tehát a történelmi, mind pedig a szinkronikus, tehát a jelen idejű síkban érvényes. Minden alkotóművész számára szerencse, ha nemcsak a nemzeti temetők emlékművei alatt találhatja meg a maga „válogatott rokonságát”, hanem a mindennapi életben közvetlenül maga mellett is. Ebben az értelemben a Dušan Mitanával való összehasonlítás egyáltalán nem bosszant, ellenkezőleg: az ő írásművészete (de más generációs rokonaim, mint például Dušan Dušek, Ivan Hudec, Andrej Ferko írói tevékenysége is) bizonyosfajta impulzusokat ad a munkámhoz, és hiszem, hogy az én munkásságom is ösztönzőleg hat őrá (vagy a többiekre).

9 Amikor nyolc évvel ezelőtt megjelent második novellásköteted, a Vigasztaló csalódások, amelyből az olvasó egy érett, sajátos hangvételű, újító novellaírót ismerhetett meg, Jozef Veľký a Pravdában egyebek között ezt írta: „Jozef Puskás elbeszéléseiben,