Irodalmi Szemle, 1986
1986/2 - Zádor András: Jaroslav Seifert 1901—1986
közül ki volt a legnagyobb, Wolker, Nezval, Halas, Holan vagy éppen Seifert, azt az irodalomtudományban mindeddig nélkülözött és bizonyára a jövőben sem megállapítható kritériumok híján lehetetlen eldönteni. De azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy mind- annyiuk közül ő férkőzött a legközelebb az emberi szívekhez, és ez a csodálatos mágia olyan ajándék, ami csak kevés költőnek adatik meg. Hogy ennek a mágiának mi a titka? Talán a tökéletes lírai őszinteség és talán ez: „Egész életemben hű voltam a szeretet- hez.” Igen, talán ez az a titok. Ez a mindent átfogó, kozmikus dimenziőjú szeretet, amely még az élet legtragikusabb mozzanatait is — amelyek előtt ez a költő sohasem hunyta be a szemét — a vigasz gyógyító balzsamával enyhítve tárja elénk. De vigaszt ajándékozni csak az tud, aki boldog is tud lenni. És ő tudott: A legrosszabbon túljutottam, mondom magamnak, öreg vagyok már. A legrosszabb még előttem van, még élek. De ha mindenáron tudni akarjátok, boldog voltam ... Ez a boldogságra-rendeltetés a magyarázata annak is, hogy ő volt a cseh proletár-* költészet egyetlen gaminje. Noha az Irányzat követői közül — proletár szülők gyermekeként, proletár városnegyedben, proletár környezetben felnőve — egyedül ő ismerte igazán, mert saját tapasztalataiból, a proletáréletet, pályakezdő kötetében (Mésto v slzách — A város könnyekben, 1921] társaitól eltérően nem a proletársors tragikumát éreztette meg, hanem az eljövendő forradalom nagyszerűségét, kamaszos romantikával, a barikádharcok puskaropogásos, zászlólobogásos győzelem-víziójával. És lelki alkatának leglényegesebb összetevőjét, a permanens boldogság- és szeretetérzetet sugározza, s már címével is jelzi proletárköltői korszakának második s egyben utolsó kötete is, a Samá láska (Csupa szeretet, 1923), amelyben újra kifejezésre juttatja a jobb világot teremteni hivatott forradalom vágyát, de egyben a reálisan létező világ új szépségei érzékelésének gyönyörét is. Ezeket a szépségeket az ő szemében a modern nagyvárosi élet dinamikus ritmusa, villamoscsilingeléstől, autótülök-búgástól harsogó forgatagos atmoszférája testesíti meg. Nemcsak logikus, hanem szinte törvényszerű fejlődési folyamat tehát, hogy a Csupa szeretet költője a legelsők egyikeként csatlakozik a proletárköltészetet felváltó új irányzathoz, a poetizmushoz, és hogy irányváltoztatásának első dokumentuma, a Na vlnách TSP (A TSF — Téléphonie Sans Fii — hullámain, 1925) c. versgyűjteménye a poetista élet- és művészetszemlélet, valamint az ennek megfelelő alkotómódszerek alkalmazásának valóságos iskolapéldája. De bármennyire napsugaras volt is lelkivilága, a sebezhetetlenség áldásában őt sem részesítette a sors. Az élet sokkal bonyolultabb és sokkal tüskésebb annál, semhogy egy érzékeny költői lélek idillizmusát meg ne bolygassa. S így a következő két verseskönyvben (Slávik zpívá špatné — A fülemüle rosszul énekel, 1926; Poštovní holub — Postagalamb, 1929) Seifert, noha kimondatlanul, de annál érezhetőbben már búcsúzik a poe- tizmustól, amelynek „élni és élvezni az életet” hedonista elvét itt a szkepszis kesernyés tónusai ingatják meg, a szívet éltető szépségekre „a világ szomorúságának” árnyéka vetül, következésképp a szépséget éneklő fülemüle „rosszul énekel”. A Postagalambban tovább élesedik a fény-árny ellentét, a poetizmusra oly jellemző érzéki világbefogadás háttérbe szorul, a költői látás a jelenségek mögé hatol, hogy szembesítse egymással a két kibékíthetetlen lényeg-végletet, az életet és a halált. így lép tovább Seifert a poe- tizmusből a posztpoetizmusba. Pályája harmadik szakaszába, amelyben két könyvével (Ruce VenuSiny — Vénusz kezei, 1929; Jablko s klína — Ölből kínált alma, 1933) háború előtti költészetének csúcspontját éri el. Ezekről a könyvekről írja költőtársa, Josef Hora, hogy „egy egészen egyszerű ember énekel nekünk ebben a lírában, de a legmélyebben fekvő igazságot, és az igazság szépségét énekli”. S valóban, az élet egyszerűnek mondott dolgai, a szerelem, az otthon, a család válnak itt bensőséges vallomások tárgyává és — különösen a második kötetben— társadalmi vonatkozások is: a forradalom elmaradása miatti csalódás, a munkanélküliség, a nyomor. De ami a leg-
