Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - Rácz Olivér: Elkötelezettség, pártosság — irodalom

Ezen a mesebeli tájon enyém volt a folyó, a Hernád-parti füzek, a liget, a Várhegy (amelyen állítólag sohasem emelkedett vár, de ez engem nem érdekelt), enyém volt minden vadgesztenyefa, s a táj fölé boruló csillagos égbolt. De a tájat, amely fölé a csillagos égbolt borul, emberek is lakják. Amióta az eszemet tudom, mindig is emberek lakták, de én csak említett tizenöt éves koromtól kezdve ismertem fel, hogy az emberek különféle emberi közösségekben élnek. Akkoriban kezdtem eljárni a kommunista fiatalok rendezvényeire. Jártunk mi természetesen a Katolikus Legényegylet, az Aquinói Szent Tamás Kör, a magyar keresztényszocialista irányzatú Autonom-Kör, az irodalompártoló Kazinczy Kör, sőt, még a Szabadkőműves Páholy fiataljai számára rendezett előadásokra, összejövetelekre is. De a kommunista fiatalok között más volt a légkör, a hang, a cél és a szándék. Például azt is tudtam, hogy ezek a fiatalok röpcédulákat terjesztenek, falragaszokat ragasztanak a házak falára, s emiatt többen megjárták már a rendőrség kihallgatási helyiségeit is. Én nem hordtam röpcédulákat, s rendőrségi eljárásokkal csak két ízben, és merőben más, köznapibb okokból kerültem kapcsolatba: egyszer, mert átkerékpároztam a „gyalogosok számára nem engedélyezett vasúti hídon”, és elkaptak a csendőrök, s egyszer, mert tanúnak idéztek be egy már akkoriban nemzetiszocialista tanokat hirdető és terjesztő osztálytársam ügyében. Nem sok hasznomat vették: a nemzetiszocialista tanokat — akkor még — bárgyú halandzsának tartottam, osztálytársamat pedig egyszerűen hülyének. Ennyiben maradtunk. Mármint én meg a rendőrség. A nemzetiszocializmus és osztálytársam nem. De míg osztálytársam a felszabadulás után köw télen végezte, a fasizmus — nevezhetjük felőlem akár neofasizmusnak is, a lényeg változatlan marad —, a fasizmus még nem. És itt érkeztünk el a pártosság gondolatáig. A fasizmus elleni harcot a párt hirdette meg és kezdte el.

De mi egyelőre a kommunista fiataloknál tartottunk, s hadd mondjam el, a Stúdió összejövetelein olykor hiányérzeteim támadtak. A kommunista fiatalok egyetlen percig sem éreztették velem, hogy nem vagyok közéjük tartozó, de én éreztem, hogy alkalmi vendég és véletlen útitárs vagyok közöttük. Az útitárs szó tartalmáig még hosszú utat kellett megtennem.

Hidak. Az Anschluss idején aláaknázott Duna-híd, a hazai vasúti híd, amelynek „tiltott, kerékpáron történt használata” miatt feltételesen 100 azaz egyszáz korona bírságra ítéltek, s a harmadik híd, amelyet lőttek, amelynek túlsó oldalán a partizánok rejtőztek a sziklák mögött, a híd, amelyen át kellett volna mennem, hogy elszakadhassak a háborútól s visszatérhessek Városomba, a tájhoz, a Hernád-parti füzesekhez és a csillagos égbolthoz. Ez a híd maradt számomra a legemlékezetesebb. Nem mehettem át rajta: a hidat felrobbantották. A fejetlen zűrzavarban, a robbanások, lángok poklában, az öldöklés ős pusztítás tombolásában életben és magamra maradtam. De mit tehet egyetlen ember önmagában? Menti a bőrét. Az én bőrömet a partizánok mentették meg. Holott ellenséges — az ő számukra ellenséges; egy fasiszta rendszer által vágóhídra hajtott hadsereg egyenruháját viseltem. Népfront, Hazafias Egységfront, partizánok. Márciusi Front és szlovák nemzeti felkelés. Akkor már tudtam, ki és kik álltak ezeknek a mozgalmaknak, ellenállásoknak az élén. Volt időm gondolkodni a dolgokon: a fasizmus utolsó hónapjait hol félillegalitásban, hol teljes illegalitásban töltöttem. Csakúgy, mint velem együtt magyarok, szlovákok, csehek — és egyéb népek és nemzetek százezrei. De az illegalitás terhe talán azt sújtja a legsúlyosabban, aki idegen érdekek, gyilkos téveszmék által vezetett, kormányzott tulajdon népe, nemzete körében kényszerül illegalitásba, s ez nemcsak a csehszlovákiai magyarokat: minden haladó gondolkodású magyart — szlovákot, csehet és minden népet egyaránt sújtott. így történt, hogy a politikai szemlélődés és szemlélet állapotától kezdtem eljutni a politikai felismerés és megértés tisztán látásáig.

A felszabadulás után felszabadult az élet. Az emberi lét szabadult fel — természetesen nem egy láthatatlan varázspálca könnyed érintése nyomán —, előbb még meg kellett élnünk az erjedés és vajúdás korszakát is. Előbb még meg kellett ismerkednem a „másik” oldal politikai és választási hadjáratainak pompás jelszavaival: Každý somár, Zid a pes volí iba KSS ... Ez a jelszó később pontosabb szöveggel módosult: Každý Madar, Žid a pes volí iba KSS... (Szabad fordításban: Minden szamár — a második változatban: magyar —, zsidó, eb a KP-ra tesz hitet...) Ezek a jelszavak sötét elragadtatással töltöttek el: pontosan, maradétalanul körvonalazták a lényeget, a múlt kísértő és kísérteties hordalékait. A jelszó — Každý Mad!ar... — mindenesetre eszméltető és felfigyel