Irodalmi Szemle, 1986
1986/2 - Rácz Olivér: Elkötelezettség, pártosság — irodalom
ELKÖTELEZETTSÉG, PÁR TOS S Á G — IRODALOM Rácz Olivér Az írás szép és nehéz mesterség. Minden mesterség szép is, nehéz Is, ha az ember szívvel, odaadással csinálja. De az írás művészet. (Minden mesterség művészetté tökéletesíthető, ha mestere nemcsak a kezét: a szívét, agyát is beleadja.) Csakhogy míg a többi művészet nemzetközi anyaggal: érccel, festékkel, hangjegyekkel, márványkővel dolgozik, s ezekbe igyekszik beleötvözni mestere egyéni és nemzeti jellegét, jegyeit, az írás anyaga, az anyanyelv, önmagában meghatározó módon és elsődlegesen nemzeti jellegű. Az irodalomban — végső fokon a világirodalomban — a nemzeti jelleg sajátos része, együtthatója, formálója a nemzetközinek: ha nem lennének nemzetek, nem jöhetett volna létre a nemzetköziség gondolata, eszméje sem. Az egészséges nemzeti, nemzetiségi öntudat nem zárja ki tehát a nemzetköziség, az internacionalizmus eszméjét; az eltúlzott nemzeti elzárkózás, nemzeti önzés, a nemzeti fennsőbbrendűség hajhászása azonban kizárja azt. Hol van tehát a határvonal a más nemzetek megbecsülésével szorosan összefüggő, józan önbecsülés és a káros nemzeti elfogultság torzulásai között? Az emberiséget évszázadok óta nyugtalanító és évszázadok óta egymás ellen uszító kérdés önkéntelenül a nagyon kedves Karin Michaelis nagyon kedves Bibi című regényének az előszavát juttatja az eszembe — „amelyet feltétlenül el kell olvasni” — írja Karin Michaelis, és amelyben ez a mondat olvasható: „Dánia a világ legszebb országa — mondják a dánok, és ők csak tudják, mert hiszen ott laknak... Dániában annyiféle tájszólást beszélnek, mint ahány nyelvet egész Európában..Azt hiszem, pontosan ez a kedvesen befelé mosolygó, üde ártatlanságú kérkedés lehetne a nemzeti elfogultságnak az a határvonala, amely bármely nép és ország számára megengedhetőnek és elfogadhatónak látszik. Csehszlovákia a világ legszebb országa, mert ott élnek a csehek és a szlovákok, továbbá a nemzetiségek, s ezek mind ugyanazt a nyelvet beszélik: a szocializmus nyelvét. Természetesen ennek a nyelvnek is vannak nyelvjárásai, de ezeknek a nyelvjárásoknak is mind azonos a mondanivalójuk, és ez — az elkötelezettség. Minden művészi alkotás elárulja alkotója elkötelezettségét. A szobrász, a festőművész alakjai, tárgyköre megválasztásával, ábrázolásmódjával; a zene művészei ihlető forrásaik felismerhetőségével, műveik világos mondanivalójú célzatával. Az író, a költő — a kimondott és leírt gondolat, a szó erejével. Minden történelmi korszak minden írója mindig elkötelezett volt — valamilyen irány és cél érdekében. Shakespeare, Moliére, Villon, Rabelais — Zrínyi, Csokonai, Petőfi, József Attila, Radnóti; Sládkovič, Hviezdoslav, Wol- ker, Neruda, Čapek, Majerová — elkötelezettsége a haladás eszméi iránt kétségtelen. De a fasizmus szószólói, Goebbels harsány bértollnokai is elkötelezett — a fasizmus iránt elkötelezett írók voltak. Vagy — leszűkítve a kört nemzeti irodalmunkra — a kuruc kor labanc írói, a Horthy-korszak kurzus-írói is vakon elkötelezték magukat kétségtelen céljaik és kétes sikereik érdekében. Sőt, visszatérve napjainkhoz, meggyőződésem, hogy — szerte a világban — azok az írók is következetesen elkötelezettek, akik következetesen el nem kötelezetteknek vallják, hirdetik, esetleg cégérezik magukat, s minél tüntetőbb ez a cégérezés, annál konokabbul felmerül az önkéntelen kétely: vajon ki mellett vagy ki ellen száll síkra buzgón meghirdetett semlegességük, el nem kötelezettségük? Lehet-e az író semleges a világ közös gondjai iránt? Aligha: valamennyien a világ részei és részesei vagyunk; nem vagyunk függetlenek a kinti világtól s annak bajaitól, s a kinti világ sem független tőlünk. Az adott kor, amelyben élünk, egyértelmű állásfog
