Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Rácz Olivér: A Piccadillyn
perc alatt leszerelte a nyakéket, a füléből a briliánsait? A hölgy úgy ült a helyén, akár egy kopasztott csirke! Karóra, nyaklánc, fülbevalók! És észre sem vette! Gondolja', hogy összejátszott a bűvésszel? — kérdezte gondterhelten. — Nem is tudom — mondta az építész. — Nem hinném. Én megiohetősen figyeltem: közvetlenül az emelvény mellett ültem, tudja. Figyeltem, és semmin sem turném rajtakapni. Ha a hölgy nem vette is észre, hogy kifosztották — izgatottságában, vagy mert valóban összejátszott a bűvésszel, a közönségnek akkor is észre kellett volna vennie, nem gondolja? — Hiszen éppen ez az! — mondta a vegyész felvillanyozva. — Én is figyeltem. Mindenki figyelt! És a közönség is csak akkor jött rá, hogy a ladyt megkopasztották, amikor a bűvész visszasétált hozzá és elegánsan, sorra átnyújtotta az elorzott ékszereit ... — Igen — mondta az építész udvariasan, és inteni készült a pincérnek, mert már kezdte unni a témát. De a vegyész megelőzte. — Pincér! — kiáltotta harsányan, és az üres poharakra mutatott. Aztán lelkendezve folytatta: — Vagy a kordbársony ruhás gentleman... Emlékszik a kordbársony ruhás gentlemanre, sir? Egy kis vállveregetés, kézfogás... Egyszer, miközben átvezette az emelvény túlsó felére, egy pillanatra belékarolt. Ennyi volt az egész mozdulat — mutatta izgatottan, miközben ismételten áthajolt az asztalon és finoman, könnyedén megveregette az építész karját, vállát —, ennyi volt az egész, vagy talán még ennyi sem, és a tag pénztárcája már a bűvész zsebében volt! És senki sem látott semmmit, senki sem vett észre semmit! Káprázatos! — Káprázatos — ismételte meg az építész gépiesen. De egyidejűleg valami megmagyarázhatatlan, feszélyező érzése támadt, s amikor a pincér eléjük helyezte az újabb italokat, a biztonság kedvéért titokban, feltűnés nélkül megtapogatta a zsebében a tárcáját. Megvolt. Magában őszintén restelkedve, önkéntelenül bocsánatkérő mosollyal a vegyész poharához koccintotta a poharát. — Egészségére, sir! — Az önére, sir! Nem valami szép dolog. Egy ilyen kedves, szívélyes, barátságos angol gentlemant meggyanúsítani. Ezúttal cserbenhagyta az emberismerete. Pedig valaha ... A whisky kezdett a fejébe szállni. Nem volt szép dolog. Az emberismerete. Cserbenhagyta. Öt, aki valaha az emberi lélek rejtelmeivel óhajtott foglalkozni... Aki hajdan pichi- piszchi- pszichi— Bölcs beletörődéssel vette tudomásul, hogy már gondolatban is nehezen forog a nyelve. Pszichiáter. Most sikerült. De több whiskyt nem iszik. Elég volt. — Egészségére, sir! — mondta a vegyész, a varieté műsorának emlékeitől és a bűvész csodálatától még egyre csillogó szemmel. Viszont a további whiskykről {ez már a harmadik volt, vagy talán a negyedik?) nyilván neki is az volt a véleménye, mint az építésznek. Minden átmenet nélkül, váratlanul elernyedt, diszkrét mozdulattal kiadós ásítást nyomot el a tenyere mögött. — Nos —mondta aztán mentegetőzve —, azt hiszem, ez volt az utolsó. Vagy ön talán inna még egyet, sir? — Nem, nem — mondta az építész sietve, és a karórájára pillantott. (Megvolt.) — Ennyi éppen elég volt. Későre jár... Figyelmeztetően intett a főpincérnek. A fizetés körül némi udvarias huzavona támadt: erőnek erejével a vegyész akart fizetni — a végén fele-fele alapon rendezték a számlát. — Végtelenül kellemes este volt, sir — mondta a vegyész, amikor odakint megálltak a Coca-Cola hatalmas, színes neonfényben úszó reklámpalackja alatt. — Szívből örülök, hogy megismerhettem. — Részemről a szerencse — mondta az építész zavartan, s az volt az érzése, mintha már hallotta, olvasta volna valahol ezeket a mondatokat. Bizonyára egy társasági nyelvkönyvben. Kézfogás, férfias, kemény kézszorítás, erélyes, hamisítatlan brit kézrázással. — Hát akkor: jó éjt, sir! Ha egyszer unatkozik, vagy nem tud mihez kezdeni az estéjé
