Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

mélyiségnek önmagához való joga, erkölcs éz hatalom, közösség és erőszak, személyiség és személytelen hatalom ütközései”. A debreceni szerző nemcsak olyan esetekre- mutat rá, amikor romániai magyar filozófusok hivatkozási alapjául kortárs írók művei szolgálnak, hanem következtesen minden mű, esztétikai törekvés, nemzedéki platform filozófiai kötődéseivel is foglalkozik, sőt alapvetően aszerint — az erkölcsfilozófiái állásfoglalást esztétikai kategóriába olvasztva — ragadja meg egy-egy nemzedék specifikumát, hogy „a filozófiává emelhető társadalmi elkötelezettség, közösségi gond- vállalás” közvetlenül (Kányádi, Sütő, Szabó Gyula, Farkas Árpád, Király László), vagy elvontabban (Szilágyi István, Bálint Tibor, Pusztai János, Bodor Ádám) jelent- kezik-e műveikben, esetleg éppen hiányzani látszik belőlük. Nemcsak a közösség helyzetét mérik föl a romániai magyar írók reálisan, írja Görömbei, hanem mozgósító- programjuk is van, s „a korszerű nemzetiségi magatartásforma (...] és a közösség méltóságának megteremtésére törekszenek”. Még tovább, a nemzetiségiből az országosba, az összemberibe visz át a szerzőnek az a felismerése, hogy a legreprezentatívabb romániai magyar művek etikai sugallatai „a személyiség felelősségére, helytállására" ösztönzik olvasótáborukat. A katartikus erejű drámák és regények hőseinek bukásában az; írók a személyiség felelősségét és vétségét is megmutatják, figyelmeztet Görömbei, s gondolatmenetét így összegezi, ismétlem, nemcsak nemzetiségi érvénnyel: „Nem a determinált lét, hanem az alakítható élet törvényeit kutatja ez az irodalom a maga adott lehetőségei között.”

A tárgyalt időszak, a hetvenes évek irodalmának gazdagságát az is magyarázza, hogy az arcvonalban egy történelmi pillanatra öt nemzedék került egymás mellé. Az első- a búcsúzó nagy öregek, Gaál Gábor, Balogh Edgár, Méliusz József, Nagy István vagy a nyelvész Szabó T. Attila nemzedéke. (Irodalmunkban ennek Fábry, Forbáth, Egri, Győry, Szabó Béla, Dobossy László, Kovács Endre, Krammer Jenő, Sándor László, Sza- latnai, Sziklay László vagy a nyelvész Arany A. László nagy, de szétzilált alapozó generációja felel meg.) A második a negyvenes-ötvenes évek fordulóján pályára lépett „középnemzedék”, Kányádi, Sütő, Szabó Gyula, Székely János, Bajor Andor, Beke György, Bodor Pál és mások csoportos kirajzása Bábi, Ozsvald, Dénes, Mács, Dobos csehszlovákiai magyar testvérrajával. A harmadik a Forrás első generációja Szilágyi Domokossal, Lászlóffy Aladárral, Hervay Gizellával, Szilágyi Istvánnal, Bálint Tiborral, Lászlóffy Csabával, Páskándival, Bodor Ádámmal és másokkal, mint nálunk Cselényi, Gál, Duba, Zs. Nagy, Simkó Tibor, Tőzsér — a „Nyolcak” és társaik. A negyedik a Forrás második csapata (Farkas Árpád, Király László, Csiki László, Kenéz Ferenc, Kocsis István, Vári Attila és fegyvertársaik), itteni együtt futóikkal, az Egyszemű éjszakában és a Fekete széfben bemutatott Vetés-nemzedékkel, Kulcsár Ferenccel, Mikola Anikóval, Tóth Lászlóval, Kovács Magdával, Bereckkel, Grendellel, Varga Imrével, s végül azok, akiket Görömbei „a hetvenes évek pályakezdőiként” vezet be Szőcs Gézával, Markó Bélával, Egyed Péterrel, Mester Zsolttal az élen, akik mellé nálunk a Főnix Füzetek szerzőit s az Iródiát sorolhatnánk, bár itt már alighanem sántítani kezd a párhuzam.

A „búcsúzók” nemzedéke, írja Görömbei, a felszabadulás után a folytonosságot és az új kibontakozást jelentette, ám a szellemi iránymutatást már a hatvanas években átadta az utána jövő rajoknak, noha a végleges korszakváltásra csak a hetvenes években került sor, „amikor az újabb nemzedékek képviselői igazi remekművekkel álltak elő”. A nagy öregek erős hányadát a hetvenes években ragadta el a halál, de egyik érdemük, éppen akkor, a ragyogó hagyományokra visszatekintő erdélyi magyar emlékirat-iroda-, lom tovább gazdagítása súlyos művekkel. Görömbei külön méltatja Balogh Edgár (1906) évtizedét. Hét próbáiét (1965) említi, amelyben az író a csehszlovákiai Sarló- születését, történetét, illetve saját itteni éveit örökítette meg a polgári köztársaságból való kiutasításáig, majd kitér újabb műveire, Szolgálatban c. emlékiratára (1978), amely a Hét próba romániai folytatása, publicisztikájára (Intelmek; Táj és nép], szépírására (Szárnyas oltár], szociológiájára (Vargyasi változások], irodalomtörténeti munkáira (Mesterek és kortársak; Itt és most] és Duna-völgyi párbeszéd c. válogatott tanulmánykötetére a magyarság közép-európai helyzetéről. „Különös feszültség járja át Balogh Edgár emlékiratát: a kelet-európai népek békés együttélésének híve, szinte mámorban cselekvő kommunista harcosa, a népszolgálat következetes »katonája« ő, de legszebb elképzeléseit többnyire gátolja vagy áthúzza az a világ- politika, melynek lépten-nyomon áldozatul esnek az egymással szembefordított, egy