Irodalmi Szemle, 1985
1985/9 - ÉLŐ MÚLT - Varga Erzsébet: Sáfáry László
stb. A szürrealizmus hatását egyes metaforák („A nap vidám gyerek”; „A pénztelenség szürkerácsú ketrec” stb.) és a meghökkentő, bizarr asszociációk („Fölöttünk mindentudó madarak nevetnek, mert a város lánya rúzzsal festi száját” stb.) tükrözik. De már ebben a kötetben is megjelennek olyan — „szociálisabb” és „epikusabb” — versek, amelyek mind tartalmi, mind formai szempontból a második kötet, a Verhovina felé mutatják a költői fejlődés útját. Megjelenik továbbá Sáfáry egyik leghatásosabb és leggyakrabban használt költői eszköze, az antitézis, a kontraszt; Sáfáry második kötetében, a költő szociális érzékenységének fölerősödéséről tanúskodó V erhovinában a kifejezőeszközök egyszerűsödésének, világosabbá válásának, a stílus „epikusabbá” tételének vagyunk tanúi. Erre a kötetre már a hazai kritika is felfigyel: Fábry Zoltán, Barta Lajos, Győry Dezső, Tamás Mihály hirdeti „az új költő” érkezését. „Verhovina! Nagy szomorúságok földje! Ajándéka az új költő! A fátum van az új költő mögött! Ez a háttér kiemeli figuráját, fiatal költő, aki szépen 6s szerencsésen érkezik" -^ üdvözli lelkesen Barta Lajos az ifjú lírikust (Oj költő Szlovenszkón. Magyar Üjság, 1935. január 20., 12.). Fábry a tájélmény primérsége helyett a szociális élmény prirttér- ségét kéri számon Sáfárytól, de lényegében az ő kritikája is pozitív; nem elmarasztalás, hanem útmutatás: „Van Sáfárynak egy verse, mely egyszerű természetességgel érzi fel szociális adottságát: A parti fűzfa úgy néz a hömpölygő tömegre, mint egy koldusgyerek. A világot próféták simogatják, és százezer pilóta szolgál a halálnak. Piros virágokat láttam az égen és gyalogosan indulok a kék hegyeknek. (Virágok az égert) stb. Bár Méliusz József már az első Sáfáry-kötet megjelenésekor felfedezi a költőben az öntudatos proletárt, ebben a kötetben még aránylag kevés a szociális mondanivaló: a társadalmi valóság sokszor csak egy-egy metafora részeként — a tájba transzponálva — villan fel, s alighogy felvillant, beleolvad a természet örökszép, harmonikus, minden ellentéttől mentes világának a képébe: Hajóm tengerfenéken sír a fény után, engem napfényes szigetre sodortak a szelek. (Korallsziget); A menyasszony hófehéren néz a masinába. és egy kisfiú a munkában megszakad. (Fényképezés falun); Vad dzsungelek és jámbor rizsmezők, aratni s ölni fent kemény acélok, tarka város, templomok körül szép, kövér papok. És páriák. Pucérok. (Kisvárosi csend) Kövér füveK, napfény, pihenni. (Túl az éjszakákon); Vad dzsungelek és jámbor rizsmezők, aratni s ölni fent kemény acélok ... (Kisvárosi csend)
