Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - FÓRUM - Zeman László: Írások a műfordításról

sajátosságát, különneműségét jelenti, azok mint humán tevékenységformák, mint a homo sapiens sajátosságának kifejeződése bizonyos közös bázissal rendelkeznek, másképpen a kommunikáció lehetetlen, vagy talán szükségtelen is lenne.

A fordítás érdemi kérdései a szövegszerkesztés, tehát a nyelvi sík viszonylatait érintik ,(s a fordításnak ezek szerint lényegében a nyelv kicserélésére kellene korlátozódnia]. Ha azonban a csere a tematikai síkra is áthat, akkor e jelenségnek hasonló természete

— okai és funkciója — kell legyen, mint a nyelv síkjában eszközölt fordításnak. Az eltolódást kiváltó tényezőt a résztvevő nyelvek kifejező értékeinek más-más fokú kifejlettségében és egyenlőtlen differenciáltságában kell látnunk, továbbá eltérő funkcionális terhelésükben, valamint a nyelvi és a tematikai eszközök eltérő megfeleltethetőségében. De a résztvevő kontextusok tárgyi, konnotációs, értékszintű, eszmei és érzelmi szférája, amellett, hogy különböző egyénítettségű, a hozzárendelhető lexikális és alaktani elemekkel sem egyformán képviselt (bármelyik kétnyelvű szótárt fellapozva, a szavaknak nyelvek szerint széttartó jelentéstani, konnotatív és stilisztikai értékeiről győződhetünk meg, bár ezeknek egyenértékűnek kellene lenniük],

Mindezáltal a kifejező kategóriák (valamint a résztvevő kontextusok nyelvi és tematikai rendszerében jelentkező eloszlásuk] egyetemességének (egyezésének] és különne- műségének ellentéte is érvényesül, mégpedig — amint hivatkoztunk rá — univerzális jellegükkel (egyetemességükkel, egyezésükkel] mint meghatározó és domináló tényezővel.

Ily módon keletkezik tehát a fordítás, amely mindenkor az eredetinek kell hogy megjeleljen, de közben bizonyos mértékben kényszerűen el is tér tőle. (Miko í. m. 280—2]

Összegezve a műfordítás kérdéskörét F. Miko megállapítja:

A fordítást két ellentétes mozzanat határozza meg: egyrészt „az igény az eredetire”, másrészt ezzel együtt a nyelvi, irodalmi és társadalmi-történeti „kontextus” kicserélődése is igénylődik. A két kontextus másneműsége nyomán kényszerűen, de meghatározóan az első igényt szolgáló eltérés lép fel. Az eltérés-eltolódás eközben nem másíthatja meg az eredeti értékét, azaz azonosságát. A tételt az irodalmi mű létformájából is ismerjük, mint a mű szövegének alkotó jellegű szerzői, szerkesztői és textológiai alakítását, szövegvariálást, amely a szerző mondanivalójának, koncepciójának a műbe kódolódó vagy kódolt optimális megvalósítását képezi (auktoriális, szerkesztés- és kiadásváltozatok]. Az eltolódás hatására a fordítás minden esetben mint az eredeti variánsa jön létre, s ilyen értelemben fogjuk fel egyenértékűségét is. Ez az eredeti és a fordítás szövegének reális egyenértéke, miközben az egymást követő fordításokban a fordítás az eredetihez kerül egyre közelebb, mégpedig paradox módon akkor is, ha az eredeti a meghonosító (beágyazó, „natúralizáló”] fordításban a befogadó kontextushoz közeledik.

Az egyenérték végül is a mű stílusába foglalt művészi érték ekvivalenciája, amely a kifejező kategóriák, valamint nyelvi-tematikai kitevőik által az írónak a műben megnyilatkozó mondanivalóját — a mű értelmét — juttatja érvényre. A mű értelme nem következik közvetlenül az egyes szavakból, alaki elemekből, motívumokból, a kompozícióból (ezért sem lehet a fordítást részelemekre bontva elképzelni: mint szó szerinti vagy akár mondat szerinti egyeztetést]. Nem áll azonban ennek ellentettje sem, miszerint a szavaknak, mondatoknak stb. a mű értelmének és értékének kialakításában semmilyen szerepe sem volna, s a mű értelmét a semmiből, a forma hozzájárulása nélkül szerezné meg. E vonatkozásban kell méltányolnunk a kifejező kategóriák közvetítő szintjét.

Az alkotó jellegű fordítás tehát a kifejező kategóriák szintjén, értelmezésükkel, pótlásukkal vagy meghonosításukkal kísérletezik annak érdekében, hogy elérje az eredetit. Mindez pedig a befogadó kontextus részéről az „eredeti igényének” jegyében teljesedik ki, s ez egyben az eredeti értékének megőrző kritériuma, (i. h. 285]

Visszatérve Ján Vilikovský könyvéhez, azt az elmondottak tükrében úgy jellemezhetjük, hogy a műfordítást a nyelvtől a póétikatörténeti, sőt eszme- és kultúrtörténeti kontextusig terjedő függőségében tárgyalja. Példaanyagát az angol irodalomból és szlovák fordításaiból merítve, mindhárom műfajcsoport fordítási jellegzetességeire kitér,