Irodalmi Szemle, 1985
1985/8 - FÓRUM - Ankét a kritikáról (folytatás): A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Dobos László, Duba Gyula, Lacza Tihamér, Tőzsér Arpád
Mindez kétségtelen érték. S mégis. Az ankét kérdései, s a reá adott válaszok egy magasabb szintű kritikai élet igényét sugallják és sürgetik. Ennek kapcsán idézhető sokféle tanács, bölcsesség, frappáns megfogalmazás a kritika mibenlétéről. De tudjuk, hogy már a tegnapi recept szerint nem lehet sem irodalmat, sem kritikát írni. Irodalomkritikánkat szerintem csak lehetőségei szintjén lehet megítélni. Ezért jogosnak tartom a kérdést: milyenek alakulásának további feltételei? Nincs megbecsülése irodalomkritikánknak. Manapság a leghátrányosabb anyagi helyzetű műfaj. Műveltségigényes, időigényes, gyakran igényel előtanulmányokat. S a honorálás? A ráfordított időhöz képest csekély. Érdekes lenne kimutatni — hisz manapság lassan mindent munkaórákban és pénzben számolunk —, hogy egy komoly könyvkritika például hány munkaóra, osztva a honorárium összegével. A kritikai tevékenységet elsősorban meg kellene fizetni. Kevés az irodalmi munkahely, ahol az intézményi tervek egy az egyhez egyeztethetők az Irodalom elvárásaival. A nemzeti irodalmak esetében az elméleti irodalom művelése intézményes: akadémia, könyvkiadók, egyetemek, irodalmi lapok, folyóiratok, napilapok irodalmi rovatai, rádió, televízió — hivatásszerű munkahelyek. Intézményrendszer, ahol profi szinten ügyelik az irodalom életét. A csehszlovákiai magyar Irodalomkritika feltételei ehhez képest hasonlíthatatlanul szerények. A Madách Könyvkiadón s az Irodalmi Szemle szerkesztőségén kívül nincs más irodalmi munkahely, amelynek megszabott elsőrendű feladata a hazai magyar irodalom patronálása. Mindenütt máshol szerkesztőségi vagy oktatói program részkérdése irodalmunk. A kritika művelése így másodrendű cselekvés, személyes különprogram, vagy megszállott felvállalás. Állandó, s most is felmerülő kérdés: lehetőségeihez és feltételeihez mérten teljeslti-e feladatát kritikánk? Úgy érzem, hogy az abszolutizáló igen vagy nem helytelen válasz. Valahogy bontani kellene a fogalmat: kritikákra, nevekre, munkákra, szemléletekre, magatartásformákra. Konkretizálni. Alabán Ferenc el is kezdi hozzászólásában: „Turczel Lajos kritikusi tevékenységében volt a legtöbb pedagógus-hajlandóság.” Bábi Tibor „. .. szinte minden kritikai írása polemikus jellegű és ihletésű”. Koncsol László ......nagy f elkészültséggel inkább elemez és méltat, mint kimondottan bírál”. Zalabai Zsigmond „A tágyszerűen elemző kritikák szerzője”. Kár, hogy Alabán nem folytatja a minősítő sorolást. Pedig igazán így mennénk a nyomon, konkrétsággal, így juthatnánk el legalább egy vázlatos számvetéshez; művekhez, amelyek szemléletet képviselnek, amelyek jellemzőek, amelyek behatárolok és meghatározók. Éneikül állandóan az általános és a konkrét határán csúszkálunk. Kritikusainkra nem illik az uniformis. Jó lett volna ezért konkrét témákra is tájolni az ankét egy-két kérdését. Fábry halála elhatároló vonal irodalomkritikánk alakulásában. A valóságirodalom szemlélete közel húsz évig szinte általános kritikai szempont volt: elv, irodalmi jelszó, mérték. Ennek vonalán alakulhatott egyféle értékrend. Fábry olyan kritikai gyakorlatot képviselt, amelyben a műelemzés ötvöződött a valóságháttér felfejtésével; olyan valóságfeltáró kritikai gyakorlatot, amelyben a kritikus tudott az íróval gondolkodni, együtt lenni, s ha kellett, tovább mondani a művet. Ez a kritikai gyakorlat a nemzetiségi lét produktuma: a többszempontúság. Esztétikai megméretés, de más is. Azaz nem a kizárólagosság gyakorlata, hanem egy szellemi közösség érdekeivel való szembesülés is. Építkezés, vagy az építés példája, példabeszéde. Krisztus és tanítványai, így is jellemezhetném a kritikus Fábry és az írók viszonyát. Az írókhoz itt mester beszél, s az írások közös élményből fakadtak, a közös idő élményéből, a társadalom jelen idejének élményéből. Nem recept ez, csupán emlékeztető. Fábry halálával irodalmunkban vákuum keletkezett. Különösen megérezte ezt a kritika. Megszűnt egy elvszerű mérték. A valóságirodalom normája mellé ezután új fogalom nőtt: az irodalom valósága. A művek megítélésében előtérbe kerültek az esztétika szempontjai; a mű, a könyv, az esztétikailag megfogalmazható és behatárolható irodalmi tétel, műfajhatárok, az irodalom határai. Irodalmiasodott irodalmunk tárgyiasult.
