Irodalmi Szemle, 1985
1985/8 - HOLNAP - Tóth Károly: Iródia és iródiások
A kilenc füzet közül kettő (a 7. és a 8.) nem kötődik szorosabban tárgyunkhoz. A hetedik szám fiatal cseh és szlovák írókat bemutató fordításokat tartalmaz, akiknek a műveit természetesen az iródiások ültették át magyarra, a nyolcadik szám pedig néprajzi- tudományos anyagot jelentett meg, fiatal tudósaink tollából, jelezve, hogy az Iródia nem tekinti önmaga megvonta (irodalmi) kereteit véglegesnek, szívesen támogat más forrásokat is. A műfordításokban a közös szellemiség a szembetűnő, talán ezért is illeszkedik e szám szervesen a többi füzet közé. Marad tehát hét szám, melyek már teljes egészükben az iródiások irodalei ambícióit tükrözik. Ha elemezni próbáljuk ezeket, fel kell hívni a figyelmet néhány olyan körülményre, melyek befolyásolhatják e munka eredményét. 1. Ha az összes iródiásról beszélünk is az Iródia-füzet kapcsán, abban mégsem szerepelnek mindannyianl A füzet reprezentatív jellegű kiadvány, s mint ilyen, terjedelmi és minőségi okoknál fogva — még ha elvileg ezt tűzte is ki célul — nem tud mindenkinek helyet adni. Viszont zömében ismerve az Iródiához beérkező anyagot, illetve megbízva a válogatók és szerkesztők objektivitásra törekvő szándékában, elmondható, e reprezentatív anyag inkább megkönnyíti, mintsem nehezíti az összkép megrajzolását (bár az biztosan hiányos is maradhat). 2. Érzékelhetőbb korlátai vannak már az egyes írók megítélésének. Úgyszintén a szűk terjedelem miatt csak néhány írásukkal szerepelhetnek a füzetben, és csak ezek alapján alkothatunk (nagyon fenntartásos) képet róluk. A negyven „író” nagyon változatos képet nyújt e tekintetben, a minimumot egy, a maximumot hűsz-egynéhány írás jelenti, átlagban négy-öt írással vannak jelen. Ez természetesen nagyon kevés az ítéletalkotáshoz, ha mégis erre szánnánk el magunkat, azt csak a nagyon egyéni módon megszólalók és a füzetekben is jól látható fejlődést mutatók esetében merjük majd megtenni. 3. Az utolsó megjegyzés az lenne, hogy bár az Iródia és az Iródia-íüzet egyfajta egységesítést, összetartozást, homogenizálást követ, a „nemzedéki hang” idézőjeleit mégsem hagyhatjuk el, kifejezésre juttatva ezzel, hogy a nemzedékformálás irányába ható kezdeményezés egyelőre nem egy kiforrott nemzedéki hangot, hanem annak csak lehetőségét nyújtja; az itt szereplő „Írók”, „írőcsoport” belső csoportosulásának csupán eszköze, és nem kerete az Iródia. Ami, azt hiszem, irodalomról lévén szó, érthető is. Világkép. Akinek kezébe került valaha is valamelyik Iródia-füzet, bizonyíthatja, az írásokkal kapcsolatban megéri világképről beszélni, még ha az írások sokszínűsége alkalmat kínál is e kérdés megkerülésére. „Az Iródia (...) tartózkodik rugalmatlan elvek, szentenciák, dogmák, örök érvényűnek vélt elméletek kijelentésétől és vállalásától. Az Iródia nem követel senkitől se előre megfogalmazott gondolkodásmódot, alkotói módszert, esztétikai, értékrendi sablont.” „Az Iródia kihívás az alkotásra és együttgondolkodásra” — vallja a programszerű bevezető a Füzet második számában. Ez az irodalmi élet szemszögéből erkölcsösnek mondható alapállás (csupán az együtt-, és nem az azonos gondolkodás, értékrend stb. megkövetelése) nagyfokú nyitottság szándékát tükrözi. De az igazsághoz hozzátartozik — mint ezt majd látni fogjuk —, mást nem is nagyon tehet, a kiforrott gondolkodásmód, alkotói módszer stb. a tizen-huszon- éveseknél nem éppen a legjellemzőbb vonás (legalábbis ma). E nyitottság mégis pozitívan értékelendő. Nem világnézeti, inkább világképi nyitottság ez. E világkép közös vonása mindenekelőtt a szólni akarás, a szó kényszere, a felgyülemlett érzelmek és energiák írásos kinyilvánítása vagy legalább rögzítése. A lendület azonban, mely egy ilyen akaratnak kísérője szokott lenni, első látásra is akadozó. Van, ahol e lendület a betű és a szó, a nyelv vastörvényein akad fenn, és csak frázisszerű, félresiklott gondolatokban tud formát ölteni (ez nagyon sokukra jellemző), máskor ezt a lendületet görcsök helyettesítik, értve ezen azt, hogy a szólni akarás már maga is kemény belső ellentmondásokkal küszködik, a legtöbbször természetesen éppen az írás révén kerekedve felül ezeken, de mintha fel sose oldaná azokat. Ez már a világkép mélyebb rétegeibe enged betekintést. Ezek a fiatalok egy külső, esetleg még előítéletektől sem mentes szemlélődő számára olyan fogalmakkal lennének leírhatók, mint ösztönösség, gyökértelenség, hagyománytalanság, netalán műveletlenség stb., és rá is bólinthatnánk e megjelölésekre, ha nem bontakoznának ki előttünk mégis valamifajta tudatosság, kötődés stb. sajátos formái. Nem hagyományos értékrendet követ a világuk, ez talán nincs is birtokukban (ne kérdezzük, miért, és jó-e ez), vagy ha igen, inkább csak tagadás tárgya lett (legtöbbször a közvetítő közeggel együtt), hanem egy értékrend (nem biz