Irodalmi Szemle, 1985
1985/8 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől VIII (regényrészlet)
megkeresni a sírásót. Az asszony a bokor mögött maradt, és várt. Kezét mellére szorította, félelemmel telve várakozott. Senki nem vehette volna rá, hogy megnézze a kis koporsót. Nem mozdult el a helyéről, míg vissza nem tért hozzá a férfi. Megnyugtatóan hatott rá, hogy a férfi nem fél, kissé csodálta érte, és nagyon bízott benne. Csodálta, szerette és végtelenül bízott benne. A kis koporsó — a sírásó igazolta, hogy valóban gyerekkoporsó; az exhumáció alkalmával nem ássák ki a teljes sírt, csak szimbolikus mennyiségű földet és maradványokat vesznek ki belőle — igazi koporsóra hasonlított. Alig egy méteres faláda volt, benne porhanyós barna föld és apró, nedves göröngyök. A férfi nem látott benne csontot, sem más olyan tárgyat, ami az egykori halott maradványaira utalna. Sokáig nézegette, kesztyűs ujjával — akkor is késő őszi, nyirkos hideg volt — belekotort a barna földbe, de a felső réteg alatt is csak föld volt, semmi egyéb. — Nincs bizonyíték ... Keressen valamit — mondta habozva a sírásónak —, mutasson egy jelet, ami arra utal, hogy ezek a halottunk maradványai! Keressen benne valamit, ami a testének része volt, hozzá tartozott, és ami még most is ő maga ... Elképzelhetetlen hogy a test negyedszázad alatt teljesen földdé váljon, nyoma se maradjon! — Itt lehetséges, ez olyan föld. Savas, maró természetű, hamar megemészti a testet. Fél, hogy becsapom magukat, feltételez rólam ekkora bűnt? — Borostás, durva arcú ember a sírásó, de nem rosszindulatú. Bizonyára megszokta a hozzátartozók gyanakvását és hitetlenkedését, érti is őket. Nem hihetik, hogy néhány évtized múltán nem marad semmi abból, akit valamikor szerettek. — Uram, én nem engedhetem meg magamnak, hogy becsapjak valakit, és ne azt a földet adjam neki, amivé a halottja változott. Halálos bűnt követnék el, uram. Maguk ezt a vödörnyi földet tisztelni fogják, beszélnek hozzá, és gyertyát gyújtanak felette. Nem vehetem a lelkemre, hogy ne az ősüket látogassák. Nekem is van lelkiismeretem! Hogyan tehetném, hogy puszta földet vagy idegen maradványokat adok maguknak?! Én, uram, becsületes ember vagyok, és van lelkiismeretem. — Ne haragudjon — engesztelte a férfi —, mégis... Egészen földdé nem válhatott. A sírásó bement a házba, majd nemsokára visszatért. Narancsszínű, fém játéklapátot hozott. Turkálni kezdte vele a földet a koporsóban. Jól beleásott és kotort benne, felszínre hozta és szétterítette a mélyebb rétegeket. De sokáig csak morzsalékos barna földet és apró, száraz göröngyöket mozgatott lapátja, mintha kiszikkadt televényben turkálna. Aztán egyszerre megsárgult papírszeletek bukkantak fel a göröngyök között. A sírásó óvatosan összefogta és felvette őket, átnyújtotta a férfinek. Vékony, összetapadt, csontsárga lapok voltak, szabálytalan alakúak, rojtos szélűek, mintha egér rágta volna őket, s kissé nyirkosak. Nyomtatott magyar szavakat látott rajtuk: szűzanyánk ... boldogságos lélek ... könyörülj ... a végtelenbe ... örök nyugalom ... Óvatosan fogta és hosszan nézegette, majd a bokor mögé vitte a papírtörmeléket, és átnyújtotta az asszonynak. Feszülten egymásra néztek, de nem szóltak. Az asszony nem nyúlt a papír- szeletekhez, csak nézte megrendült, fájdalmas arccal, és halkan suttogta: — Anyukám imádságos könyve, megismerem... Összekulcsolt két keze a mellén, benne az imádságos könyv, így temettük el . . . Míg nyitva volt a koporsó, egyre a lábát néztem, és azt mondogattam magamban, ilyen szép lábakat nem szabad eltemetni! Nincs más? ... Valami... valami, ami ő maga volt... A férfi visszament a sírásóhoz, és megmondta neki, hogy az asszony az anyja testének maradványát szeretné látni, csontdarabkát vagy más jelet, ami az övé volt. A sírásó tovább túrta a földet a narancsszínű lapáttal, ám sokáig kellett keresgélnie. A férfi közben nem gondolhatott másra, csak arra, hogy akármilyen savas itt a talaj, ennyire nem válhat földdé — semmivé — benne az ember, egy emberöltő után is kell maradni belőle valaminek. Közben tovább beszélt a sírásó. — Olyan mohó itt a föld, hogy a csontokat is felfalja, teli van savakkal. Alig kerül bele a koporsó, már belemar, s amikor az szétmállik és beomlik, nekifog a holttestnek. Mindent felfal ez a föld . .. Legvégül szétporlasztja a csontokat... Aztán a kezébe vett valami göröngyszerű tárgyat, és a férfi felé nyújtotta. Olyan volt, mint egy apró cserépdarab, melyre sár és föld tapadt, és a cserép színe eltűnt a sár alatt. Érdekes módon azonban egyik oldalára rövid, sötét hajzat tapadt. — Mutassa meg neki — nyújtotta a férfinek. — A halott koponyadarabja, a hajzatot felismerheti. De álljon szorosan mellé és vigyázzon, hogy rosszul ne legyen, talán gyenge a természete! Vigyázzon rá!
