Irodalmi Szemle, 1985
1985/1 - NAPLÓ - KRITIKA - Alabán Ferenc: Önismeretünk költői adaléka
a szürkegém-alkony ország” oly távoli, s hiába fordul meg benne az idő a megválthatatlan megváltásig, s hiába válnak el az éjszakai meditációk belső útjai, kétes a „dombéi a láthatáron”. A költő nem tud szabadulni a képzelet belső tájainak vonzásától, fáradtság gyötri és mély felelősségérzet terheit viseli: „hány sorssá gonddá hasadok” egyként hányad magammá török”. A lelki gyötrelmek mellett azonban pontosan regisztrálja a külső világ és az emberi élet változásának fiziológiai szféráját is, tudatosítva: „ételre csókra már illik vigyázni / szép lassacskán kopunk / hajunk ha nő is csak fehéredik / és sajog a váll merevednek az / ízületek kövesednek a maguk rendje / szerint / a maguké szerint...” A ciklus utolsó darabja (hogy ne fájjon) a jövőkép determinált bizonytalanságát vetíti elénk a költő létszemléletén keresztül: „nem lehet se lépni se állni / csak hajolni görnyedve földig / amíg a házat is reánk döntik / és tágul e barbár síkság / mint erdő hogyha fáit irtják / hova is léphetnénk túl magunkon / örök pecséttel homlokunkon”. S a befejezés szinte imaszerű hangon kéri: „könyörüljetek a délutánon”. E költészet dokumentumértékének forrása egyértelműen a nemzetiség, amelynek gondját az alkotó magára vállalta. Elkötelezettség ez, melyben a tapasztalat ráncai mutatják magukat és az individualizmus apró fájdalmain túl bátorságért és tettekért szólít a kollektivitás történelmi gondja, mert a költő aggódva figyeli a jövő horizontjait. A múlt meghatározó ereje, annak versbe mentése és a jelen költői megragadása Gálnál szinte igényli a közlés aktivizálását, ezért oly gyakoriak verseiben az epikai jellegű részek, melyeknek hatása művészileg akkor teljesedik ki, ha kellő filozofikus színezetet kap, illetve koncentrálódik az egész költemény. 3 A személyiség belső világának felmérése és a nagyobb közösség (nemzetiség) alakulásának folyamata egymástól elválaszhatatlanul zajlik Gál verseiben. Hangerőt kap az emberi szubjektum történelmi determináltsága, mely tulajdonképpen hangsúlyozottan van már jelen előző költészetében is. Kellő alapot jelent ez a lírikus mostani töprengéséhez és az alkotói pszichében végbemenő áramlás folyamatát sejteti. A Kő és köd című külön ciklust alkotó versfűzér IV. részében a költő így konstatálja meditációja egyik lecsapódását: mit üzenjek legszebb halottaimnak hogy vagyunk még csak a szemünk vénül lázadtam s békültem elégszer értünk látható sebekből szakad a vérünk. Nem vigasztaló a cselekvéstelenség diagnózisa sem a X. részben: „némák között gyönyörűn hallgatunk / így virrad ránk a semmi és a minden”. Az egyetlen, körülhatárolható létezés és annak milyensége: a hogyan élés; a múlt terhei és a jelen körülményei által meghatározott nemzetiségi költő létérzése így válik a kötet központi témájává. S a versek olvasása közben hasít belénk a felismerés: minél őszintébb a költő, annál kevésbé adja csak önmagát; minél mélyebbre ás, amit önérzéseként felhoz, annál inkább közérzés. (És ezt megérzi a laikus versolvasó is. Mint ahogy a Gál-kötet egyik olvasója mondta nemrég: Pontosan így érzem én is, csak megfogalmazni nem tudnám így. Az olvasói elismerés, úgy érzem, aligha fejezhető ki hatásosabban.) 4 A költő az alkotás teljességének vágyát óhajtja („a szó világgá tágulhatna benne”), s bizonyára vigaszként rettegései is feloldódnának benne, de az ellentmondásos kettő- zöttség nem képes változtatni a helyzeten: áll a vers önmagában piramis-súlyú félelmeim mögött s nekem árnyékom sincs a jelen időben ... Mintha a költő és alkotása kettéválna és külön életet élne: áll a vers régen megírta önmagát e valótlan virágzás csendjében ...
