Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Dobos László: Táncika (elbeszélés)

— Tengelytörés.

— S most mi lesz?

— Vége, nem mehetünk tovább.

— Próbáld meg, hátha — siettetné ingerülten a karmester —, lehet, hogy csak kiesett valami csavar.

Szavai belehullnak a sötétbe, talán most alszanak ki a fesztivál fényei, s kerülnek helyükre a csillagok. Hűvös van a fennsíkon, a meleg nyári nappal éjszakára itt csípősen borzongató.

— Mi itt maradunk — jelenti ki keserűen a sofőr.

— Megfagytok.

— Más választásunk nincs, nem hagyhatjuk itt az autót, reggel be kell vontatnunk valahová.

— Mennyire lehetünk a fővárostól?

— Ügy negyven kilométer... Próbáljatok stoppolni, vagy gyalog — rendelkezik —, értelmetlenség itt rostokolni... Az út közepére állva leint egy autót: nem tudunk segíteni, vontatásra gyengék vagyunk, szabad helyünk sincs. Sajnáljuk. Ezt mondják a második s a harmadik jármű ablaka mögül is. Ezután sokáig semmi.

Gyalog indulnak el, hárman. Elöl az újságíró, középütt a lány, s végül a karmester. Nemsokára megcserélik a sorrendet, az újságíró a lány mögé kerül: nem tudom egyedül nézni a sötétet, mentegetőzik. Mindhárman integetnek, ha jármű közeledik, előbb csak az út széléről, szemérmesen, de a sikertelenség egyre közelebb tolja őket az út közepéhez: kikerülik őket.

— Félnek tőlünk, az úristenüket — a karmester a legtürelmetlenebb —, nem látják rajtunk a tisztességet? Jámbor táncikázók vagyunk, nem látják? — Az újságíró billegve megy, feje akár a rosszul rakott szekér teteje. Számára az éjszaka egyetlen támpontja a lány, imbolygó árnyékkeze néha hátranyúl, hogy meggyőződjön, jön-e a harmadik is. A férfi ismét jól érzi magát, ismét van valaki, aki vonzásába fogadta, és puha, igazító m

ozdulatokkal vezeti kifelé a kábulat sötétségéből.

Többször tartottak pihenőt is, aztán ismét a libasor. Már tudják a tennivalókat: ahogy fejük fölé csap a fény, húzódnak az út közepére, integetnek látótávolságon kívül is. A sikertelenség után vissza.

— Mennyit jöhettünk már? — kérdik váltakozva. Választ nem tud adni egyikük sem. Csak mennek vakon a sötétnek. A karmester hadonászik néha, mozdulatainak sejtelmes körvonalait látni, talán éjszakai kórust vezényel. Kábulatának tisztuló határán motyog az újságíró a gyönyörű nyári égboltról és a Göncölszekérről, amely most idegurulhatna, és hazaszekerezhetnének rajta: a kocsisságot vállalom, a lovak hajtását. ..

Kamion áll meg mellettük, apró kis hangyák beszélnek a magassághoz, a hölgyet elvisszük, egy helyünk van... Motor berregése tölti ki a gondolkodás másodpercét, a lány tanácstalanul nézi a férfi arcát, az elmúlt huszonnégy óra legkutatóbb tekintete: a maradás és a menés szorító kényszere.

— Döntsenek — hangzik a magasból...

Fejét leszegve vár az újságíró, csendes győzelmet vár.

— Elmegyek, ne haragudjatok, hűvös van, fázom.

Az ég alja már világosodik, mire az állomásra érnek. Egész úton nem szóltak egyetlen szót sem egymáshoz, az újságíró a karmestert vádolja ezért a kudarcért. Ellenszenves, önző faszinger, csak vezényelni szeretne, kórus meg szólamok, elrontotta az éjszakát.

Vonat nem megy reggelig, böngészik a menetrendet, háromszor is bemennek a forgalmiba: csak egy mozdony indul a főváros felé, ha felveszi magukat, szerencséjük lesz, a vezérrel beszéljenek, tanácsolja a forgalmista. A mozdonyvezető sokáig gondolkodik, felülről nézi őket ő is.

— Ki tudja, mifélék? Lehetnek rosszak is.

— Tisztességes szándékkal utazunk.

— Honnan jönnek?

— Morvából, a fesztiválról...

— De a fővárosi pályaudvaron nem állhatok meg, legfeljebb lassíthatok, ott aztán ugrani kell.

Kifúj a gőz, s a nagy fekete masina elmozdul, egymásra mosolyognak, fényesre fog-