Irodalmi Szemle, 1985
1985/8 - Dobos László: Táncika (elbeszélés)
Lemennek a színpadról, az utakon már ritkul a nép, átsétálnak az éjfél túloldalára, változatlan alakzatban egymásba fogózva. Falun volt ez így, összefogózva menni; de most már minden út hozzám vezet. Karolják az újságírót, ő meg hátulról öleli őket — állandóan viszonoznak egymásnak valamit... Fordulna velük a sötétbe, próbálja többször is, de a kicsinyke sor ellenáll, csak az úton, ahogy valamikor a falun, csak egyenesen végig a főutcán, összefogózva. Az orvosnőnek a szája szép, és a homloka; az orra érdekesen rövidke és pisze. Nyitott szájjal nevet. Kihívóan. Hozzáhajol és gyámoltalanul megcsókolja az arcát. — Apám csinálta így gyermekkoromban, csak ő a kezét is a fejünkre tette — nevetése a válasz. A bal oldali lány viszonozza a csókot. Ismét egyensúlyban vannak, de az összefogózás szorosabbra húzódott. Egyszerre lépnek, lábuk-testük összeér, egyszerre lépnek. — Ki itt a kormányos? — kérdi a férfi. Nem értik. — Hová megyünk? — Ismerkedünk, nem? Az egyik lányról lecsúsztatja a kezét, szívesebben lenne az orvosnővel, érzi izzadságát, egészséges női testszagát, szinte megtapintható: az orvosnő valahogy nyitottabb, befogadóbb. Gyorsabban lépne a férfi, ezzel is tudtul adni a választást, tempót változtatni beszéd nélkül. Néhány lépés csak az öröm, a szabadon hagyott lány újra karja alá húzódik. — Mit nevetsz? — kérdezik tőle. — Befogtatok, magatok közé fontatok ... — Régi vesszőkerítés, vessző a vesszőhöz, vesszőkarok, vesszőujjak. Hirtelen mozdulattal fordít az emberfonaton, kilépnek a fényből, megszűnt a lábak kopogása, hallani, ahogy fűbe kaszál a lábuk. Nem ellenkeztek, csak mintha az orvosnő maradt volna le egy lépéssel — gondolkodni. A férfi egyszerre szívja magába a levegőt és a félhomályt, gondolatban berántja maga mögött a fesztivál óriás függönyét. Így. Ez már más éjszaka, ebből már ki lehet valamit sajátítani. Az esti nagyműsorban élvezte a tömeget, a sokaság felfokozott hangulatát. Ami megmaradt: hatalmas, távolodó díszlet képe, és ami fontosabb: belső érzékenysége, tágasnak, befogadóbbnak érzi magát, érzi mozdulatai visszaigazolását. Fától fáig mennek, a lányok keze egyre görcsösebben karolja a férfit. Kár, hogy nincs itt a karmester; ha olykor idegesítő is a jelenléte, most legalább segítene megoldani a helyzetet. Mert így mi lesz? Egyáltalán mi lehet? De a második kudarc gondolatát nem engedte magához. Hárman, két lánnyal egyedül, fától fáig, szénacsomótól szénacsomóig, s nem tudunk megállni. A bal oldali lány váratlanul lemaradt, libasorrá szakadtak, az orvosnő elöl, az újságíró s a másik lány. Ledőltek egy szénacsomóba, lehet, hogy ez a mozdulat mindhármuknak mást jelentett: a tanácstalanság pillanata. A félsötétben is jól látszott, ahogy felcsúsztak a piros, fehér, sárga szoknyák, a nővérnek gömbölyűbb volt a combja, a férfi mégis az orvosnőhöz nyúlt; térde között az megállította a kezét, s nem engedte mozdulni. Elindult a bal keze is, az is hasonló sorsra jutott... Fogság, fogságom naplója, vicsorgott magában, az előbbi mozdulat volt az utolsó szabad akaratom szerinti, innen már csak képzeletben mehetek tovább. — Tulajdonképpen mit akarsz? — kérdezte az orvosnőtől. — Ez így értelmetlenség, önkínzás, csalogattok, csalogattok, aztán hideg víz. — Akármit is gondolsz a lengyelekről, ennyire könnyűek nem vagyunk. Megalázó, két pohár bor, egy kis táncika, séta és rögtön a szoknyánk alá túrsz ... Ä la vakcnd Az orvosnő könyökére támaszkodva lassan felfelé csúszott, a szoknyájával betakarta az újságíró karját. Nemsokára ugyanezt tette a másik lány is. Ismét egyensúly. Csend. — Ha akarod, átöltöztetünk lengyelnek, a mienkből jut neked is, előbb a kiskö- tényt .. . — Nem játszom! Az éjszakai kaland szépen felépített terve most foszlik szét, tűnődött keserűen a férfi: a fesztivál görög amfiteátrumokra emlékeztető méretei, a park csábítása, a pompás színek, a zene, a ritmus, a folyton változó képek — s a mindenütt jelenlévő emlékeim visszahúztak. Mi egy nagy emlékezettel megvert nemzedék vagyunk. Folyton előjön valami, még az ágyban is. Két nyomon fut bennünk az élet, én nem tudom azt
