Irodalmi Szemle, 1985
1985/8 - Alabán Ferenc: „Mi hát az ember?”
és -két versszakból álló rövid reflexiók szinte kézzelfogható élményt mondanak el. Az idegen hegyek között az otthoni Fenyves és a Hosszúrét emléke villan fel: a költő minden újonnan felfedezett dolgot a konkrét otthonival, a már megélttel vet össze, még mozdulataiban is az otthon idillje jelenik meg, mintha nem tudna szabadulni tőle: „Ügy rúgtam be sok kölöncöm / felbontott ágyam alá, mint / cipőimet szoktam otthon.” E’ső versei közül a Nosztalgia címűnek az utolsó versszakát idézzük: „Képzeletem most messze falun jár, hol a leányok nótában szólnak, s mint az előttem bólogató fák, szálfalegények összefogóznak.” Gömöri szülőfalujától nem régen van távol a költő, mégis elemi erővel jelenik meg a szülőföld iránti vágya, nosztalgiája. A honvágyat (mint általában) Tőzsérnél is a térés idótávolság erősíti fel. A lírikus visszatekint és emlékezik; perspektívája, az új ismeretének vágya még nem köti le teljes figyelmét. Még haza kell térnie (később is sokszor hazatér), hogy múltját újból átélje (bár megváltozott körülmények között), hogy megtalálja az ismerős tárgyakat, tájakat és arcokat, belemerüljön újból a szülőföld életébe, újabb élményeket szerezzen és tartalékoljon az elkövetkező időre, hogy az alkotó lélek tartalma ki ne apadjon. Az újjáélés és a valóságos megélés után azonban, „jövőn innen, múlton túl”, tehát a jelenben, a fiatal költő holtponthoz, pontosabban válaszúthoz ér; mert ugyan „jó kicsit próbát halni, / minden gyeplőt odacsapni. / Csellengni jövő nélkül, / de már hagyom, mert még végül / megszokom hullt-bogár- csendem, / és itt veszek a jelenben, / a jelenben”. A ciklus utolsó versében (Jövőn innen, múlton túl) így győzhet a menési vágy, a megismerés, az új idők, a harcok és a fejlődés természetes és törvényszerű vágya, a múlt újraélése és a jelen konstatálása után egy másik idő élni akarása: a jövő idő vágyképe. Most ez a vágykép is a jelenbe ékelődik, mint azelőtt a múlt kívánása, s ez szintén nem más, mint nosztalgia, mert a költő közben a jövőteremtés, jövőképzelés vonzásába kerül: jövőnosztalgiába. Létszemlélete kitágul, megnő a perspektíva szerepe, nincs idő visszatekintésre és múltbamerü- lésre, a jövőt már a múltból és jelenből, tehát újabb realitásból kell összeraknia Tő- zsérnek. Annak érdekében is, hogy idő múltán újból előkerülhessen a múlt, újból haza- szállhasson a lélek (hogy megtermékenyüljön!). Vizsgáljuk meg, hogyan realizálódik mindez a versekben, mennyire létjogosult a vázlatosan kivetített létszemlélet és lírai valóságtartalom. Kiindulópontul kínálkozik a Hazai napló versfüzére, melynek első négysorosa (Gyorsvonaton) a hazafelé utazó költő örömét fejezi ki. A Gömör felé vezető út hozta lelkesedés és az optimista hangvétel a versfüzér további részeiben is foltyatódik. Péterfala névtáblája gyerekkori emlékeket idéz a táj régi ismerősként jelenik meg, feltárul az egész Medvesalja: „Tajti, Öbást. Furcsa falunevek adják a Medvesalja-képletet. Gyermekkoromtól ismert csontozat, most rakok rá húst: friss kalandokat.” (Medvesalja) A keltő szinte idegenvezetőként, könnyedén és játékosan mutatja be a falvakat: „Ha Almágyból indulsz, menj egyenest délnek, / hogyha el nem tévedsz, mindjárt Bástot éred. Obást s Hidegkút van jobbra s balra tőle, / ha meg tovább mégy, hát eljutsz Vecseklőre. / A magyar határtól egy jó bakaraszra / Tajtit leled — s kész az egész Medvesalja. / Az öt kicsiny falu körülüli Bástot, / mint a tábortüzet este a cigányok.” (Útbaigazító) Ez a magával ragadó könnyedség, leíró jelleg és bemutató stílus jellemzi a Hazai napló darabjait. Helyet kap itt rövid helyzetmegörökítés, régi ismerőssel való találkozás, a költőnek a szövetkezetről kialakított véleménye stb. Tőzsér úgy suhan át meg át a gömöri tájon, úgy érinti az ismerős tárgyakat, fedezi fel az ismerős arcokat, ,,mint egy derűs, hazajáró lélek”, gyermekkora „almaízű emlékeit” ízlelgetve. A költő élményeinek első művészi megnyilvánulásai ezek a tájversek, melyek már esztétikai tájékozódásra vallanak, mert nem pusztán leírásokról van szó: Tőzsér nem másolja
