Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - KRITIKA - Mészáros László: Két fiatal második kötele

Vajkai kötetei új színt hoztak kisepikánkba; kívüle talán senki sem műveli nálunk az ilyen típusú, groteszk felé hajló, szürrealista ihletésű prózát. Ám a szürrealista megjelölés korántsem pontos ezekkel az írásokkal kapcsolatban, mert itt nem a valóság „feletti” jelenségekről van szó, hanem nagyon is valóságos dolgokról. Vajkai módszere nem a szürrealista „varrógép a műtőasztalon” jellegű látomások megjelenítése, hanem az érzelmek és hangulatok mindent összemosó képeinek a kivetítése. Ezért inkább talán „érzésrealizmusnak” vagy „hangulatrealizmusnak” nevezhetnénk ezt a művészi eljárást, melyben háttérbe szorul a cselekmény, a leírás és a pontos jellemrajz. Nem hasonlíthatjuk hát ezt a stílust a latin-amerikai „fantasztikus realizmushoz” sem, melyet a fantáziaképek szimbolikusan forradalmi jellege hat át. Vajkai egyik hőse, Zim például úgy szakít a várossal, hogy eltünteti azt (Az eltávozott város]. Vagyis Vajkai úgy írja le a várossal való érzelmi szakítás tényét, hogy likvidálja a várost: „Amikor Zim kilépett az utcára, meglepődve tapasztalta, hogy a város elköltözött. A levegő még sűrű volt a porszemcséktől, s ő úgy vélte, hogy a költözködés legfeljebb pár perce fejeződhetett be. Az épületek helyén a tér hányatott volt és szomorú.” A hagyományosan realista eljárással szemben érthető ez a megoldás; a realista író leírná a hős elutazását, az utazás közben felötlő emlékeit és gondolatait, melyek megmagyaráznák, hogy miért hagyja el hősünk a várost. Bizonyára egy realista író is leírná a stilisztikai fordulatot, hogy: amikor kilépett az utcára, a város megszűnt számára létezni. Pontosan ezen a ponton ragadja meg Vajkai a történet lényegét, és ténylegesen is megszünteti, illetve elköltözteti a várost. így válik érthetővé, hogy miért „hányatott és szomorú” a tér az épületek helyén. Ugyanakkor még reális értelmezése is van ennek az eltüntetésnek, hiszen a hős egyszerűen kitörli az emlékezetéből a várost. Megérthetjük, hogy ugyanez a város- elköltöztetési, likvidálási folyamat a dél-amerikai fantasztikus realizmus keretében egészen más értelmezést nyerne: nem egyéni szakításról lenne szó, hanem a fennálló rend elpusztításáról.

Szigorúan véve Vajkai kötetében nem találhatunk igazi novellát, lekerekített elbeszélés is csak egy-kettő akad, de ebben a határozatlanságba a jelzett írói szemlélet és stílus is belejátszik. A kötet hangulati képeit és arcképeit mégis igazaknak érezzük: vannak ilyen emberek, vannak ilyen világok! A kötet kiemelkedő darabjai közé tartoznak a Thorn, az Aszott ház és A pont című történetek. Ezekben az írásokban a leginkább tetten érhető Vajkai „hangulatrealizmusa”: csak így, csak ezzel a módszerrel lehet tíz-egynéhány oldalon bemutatni egy egész életet, egy egész embersorsot, melyben valaki egyetlen lapra — tehát egyetlen hangulatra, érzésre, gondolatra, mániára stb. — teszi fel az életét. Ugyanakkor azonban az eluralkodó hangulat a kiegyezés, a veszteglés, a lemondás. A Thorn című írás hőse legalább még vár valakire, és tudja, hogy „addig még rengeteg teendőnk van”. A legtöbb Vajkai-hős azonban csak vesztegel, mint például A pont című írásban: „Nem voltak választékosán rossz és páratlanul jó napjai. Életének korszakai sem voltak. Csupán élete volt. Egyhangú, végletektől mentes, derűtlen élete. Ügy érezte, a történések, a különböző síkú folyamatok kívüle, nélküle fejlődtek, alakultak át.” Tudjuk, hogy vannak Ilyen emberek, s talán ismerünk is egynéhányat. Vajkai érdeme, hogy képes belülről is megmutatni ezeket az embereket.

Vajkai második kötetében mintha jobban kidomborodna az idő motívuma, mint az előzőben. Bár ott is fontos motívumként volt jelen, a Veszteglő ben azonban már-már misztériummá alakul. Mintha az író az idő megszállottja lenne. Számára azonban az idő nem egyszerűen a folyamatok egymásutániságát és anizotrópiáját jelenti, hanem a folyamatok egymásmellettiségét. Vajkai számára az idő nem probléma, hanem misztérium; tehát az idő: IDŐ. Például: „A Gyümölcsfa-lány mintha az Idő kezdetétől a peremen állna” (Mese a Gyümölcsfa-lányról]; „A nagyváros perifériáját kékesszürkére sikálta az Idő” (Itt], Vagy nézzük a kitűnő Aszott ház indítását, mely koncentrált formában tükrözi mind az író módszerét, mind a jelzett „időminisztérium” jelenlétét és jellegét:

„Gyakran elidőzött Így: nehezülő önmagát figyelte.

Máskor meg, az Idő sejtelmektől ajzott, sötéten szüremlő, végtelenbe suhanó sikátoraiban hallgatózott, s tudatosította a percek, a másodpercek ismételhetetlenségét.

Önmagunkban is minden-minden visszavonhatatlanul elmúlik, így Hornoviczky Káz- mér. De akadtak pillanatok, az Idő folyosóit színező másodpercek, amelyek letaglózták a férfit, s az emlékezés mezejére vetették.

Néhanapján meg mintha egyszerre élt volna Jelenben és Múltban.