Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Lacza Tihamér: Ceruzarajzok Zs. Nagyról
CERUZARAJZOK ZS. NAGYRÓL Lacza Tihamér í. Amikor először találkoztam vele — 1973 májusában, Dénes György lakásán —, aligha gondoltam volna, hogy egyszer még kollégák leszünk a Hét szerkesztőségében. Én akkoriban szabadgyökökre vadásztam egy kutatóintézetben (ártalmatlan dolog volt, és vér se folyt közben, mert nem puska, hanem egy spektrométer volt a fegyverünk), és arról álmodoztam, hogy sikerül felderítenem egy ismeretlen vegyület szerkezetét. Igaz, megpróbálkoztam az írással is, s egyik-másik riportomat közölték is, de magam sem hittem, hogy sokan olvasták, az meg egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy újságíró legyek. Ezért aztán egy kissé meglepődtem, amikor Zs. Nagy megjegyezte: „Az a cikked a múltkor a Hétben egész jó volt.” Ennyi. Több szót már nem vesztegetett rá, ehelyett dalolni kezdett: „Ülök egy rózsaszínű kádban ..Csak az első strófára emlékezett, de azt szívesen elismételte többször is. Én meg közben arra gondoltam, vajon mihez képest volt jó a cikkem, s egyáltalán minek hozta szóba, ha csak ennyit tudott róla mondani. Hiába, az emberi hiúság mocorogni kezd, ha egyszer meglegyezik. De Zs. Nagy mit sem törődött az én bajommal, újabb nótába kezdett, amelyet a többiek is vele énekeltek: „Hármat tojott a fekete kánya . ..” Nyilván tudott ő más dalokat is, de azon az estén csak ezt a kettőt fújta állandóan. Közben Bábiról mesélt, meg Gyurcsóról — milyen kár, hogy eddig még nem írta meg ezeket a történeteket —, és én már el is felejtettem a cikkemet, amikor váratlanul ezt mondta: „Tudod, az írás komoly dolog, azzal nem szabad flörtölni.” Akkor határoztam el, hogy otthagyom a kutatóintézetet. 2. Mint a fiatalok általában, én is riporterként kezdtem az újságírást a Hétben. Egyszer Zs. Nagy Lajossal és Prandl Sándorral indultunk útnak, hogy téli faluképet készítsünk Szímőről (Zemné). Zs. Naggyal útközben megbeszéltük a teendőket, és elosztottuk a feladatokat: „Te beszélsz a szövetkezeti elnökkel — mondta —, mert fejben tudod tartani a hektárhozamokat. Én a Csemadokról és a kulturális életről fogok érdeklődni.” Kissé késve indultunk útnak, ezért a lehető legrövidebb utat választottuk. Hamarosan ott is találtuk magunkat Szímő határában, csak az volt a bökkenő, hogy utunkat állta a Vág folyó. Zs. Nagynak úgy rémlett, hogy kell itt egy kompnak is lennie valahol, de azt bizony nem sikerült megtalálnunk. Egy embertől megtudtuk, hogy Vágfarkasdnál (Vlča- ny) jár a komp, de most éppen nem működik. így aztán nagy kerülővel, késő délután érkeztünk meg a faluba, ahol már lemondtak rólunk. Végül mégis minden jóra fordult, a jegyzettömbök megteltek adatokkal, számokkal, készült néhány felvétel is a riportalanyokról, csak hát a téli faluról nem sikerült egyetlen képet sem csinálni. „Legalább Jedlik Ányos szülőházát fotózzuk le!” — javasolta Zs. Nagy. Meg Is találtuk, bár az igazat megvallva nem volt könnyű, mert azon a környéken nem világítottak a lámpák. „Hát szép dolog, nem mondom — dohogott a költő —, itt született a dinamó feltalálója, s mi kénytelenek vagyunk a vaksötétben botorkálni.” Fotós kollégánkat talán még jobban aggasztotta a dolog, mert bár volt a gépén villanófény, a sötétben nem tudta beélesíteni a lencsét. Ekkor Zs. Nagy felkiáltott: „Még szerencse, hogy a magyarok mindent feltaláltak. Az egyik a dinamót, a másik meg a gyufát” — s ezzel előhúzott a zsebéből egy gyufásdobozt, lángra lobbantott egy gyufaszálat, amelynek a fényénél sikerült is beállítani a fényképezőgépet. Megvallom őszintén, ez a műszaki találékonyság nagy hatást tett rám. Nem hittem volna, hogy a költők ilyen gyakorlatias emberek... IÖtvenedik születésnapján, szeretettel)
