Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - Koncsol László: Kedves Lajosl

faképnél hagyjam a szabad művészetek isztropoliszi templomát és múzsáit, ahol tudni vágyott titkok helyett (később mellett) annyi tudni nem érdemes ezzel-azzal tömték hökkent, tiltakozó koponyánkat. Emlékszel a komáromi Central első, zaccos feketéjére? Amiképpen az undok félszáraz kávéaljat is bekanalaztuk, mondván, hogy ez az adó — a szükséges rossz — a remélt nagy távlatú, illatos és zamatos fen- sőbb szellemi élvezetekért, olyanformán vállaltam az egyetemi évek szellemi zaccát a mégiscsak megszerezhető titkok mellé, s ebben igazán nem álltam egyedül. (Ti is kibírtátok volna azt a pár kiló fekete homokot!) De egyebek is voltak. Ha már, gondoltam, rátapadhattam, mindenek ellenére, az úgy-ahogy mégis csörgő kútfőre, nem szakadhatok le önszántamból, szomjasan, a szellem eme mégiscsak szomjakat csillapító emlejéről; ki tudja, találok-e még egy működő forrást...? (Sajnos, te sem találtál!) — Mindez persze mit sem csökkent szavaid akkori, tehát örök igazságán, s ki vár egy fiatal költőtől maradéktalan bölcsességet? Aztán meg nem is tartott elkóborlásod örökké: némi tanítóskodás után bevonultál, s jó két év elteltével ismét itt éltél közöttünk a fővárosban: mi még •diákok, te a rádió, az Üj Szó, végül a Hét belső embere, riporter és szerkesztő — csavargó, aki mindig visszatér, s nemcsak a városba, amelyhez munkája köti, hanem a falujába is, amelytől annak idején ilyen fura, de jellemző, érkezve-távozó módon búcsúzkodott: „Barátok, kertek, illatok, / egy búcsúszóra visszajöttem ...” Lobogó köpenyben mentél vissza, jelentvén faludnak, hogy fölötted „növekszik már a szél”, s képzeteim közt ez a szél és az a köpeny, romantikusan, garabonciásan, tömörülő és széthulló, foszlányos redőivel immár örökre körülötted csattog és kavarog, de a két fogalom, a búcsúszóé és a vicszajövetelé nálad reverzibilis, megfordítható: visszatértél, hogy elbúcsúzz, s elbúcsúztál, hogy visszatérj, ma is — és remélem, még sokáig szüléidhez, akik már nemcsak nagy-, hanem dédszülőkként is várnak benneteket.

„Elmúltak az egyiittlét órái Barátom ...

... de múltunk falain ki-be járhat a

szélvész,

nem bírja ledönteni azt ciklon-idő se'.

Oh, e falak téglái az ifjúság

érc-agyagából gyúródtak; mész

s malter

benne barátságunk, melyet már az

Öröklét

szent humusából bányásztunk —

közösen.”

Ez hajdani episztolád folytatása, s minden, amit e sorokban írsz, időközben prófétainak bizonyult. Feledhetjük-e a megél- teket, a komáromi iskolát, amelynek meg- vallottan is mindig hálás és fennen dicsőítő tanítványai maradtunk? Feledhetjük-e osztály- és iskolatársainkat, lazább és szorosabb baráti-pajtási kapcsolataink nagy sokaságát, amelyre mint erős, széles alapzatra épült a mi külön szűkebb, kettes-hár- mas-négyes-ötös szövetségünk, mely — ha úgy adódik — még sajgó csorbáival és fájó hiányával is örök része marad már életünknek? Sétáinkat az iskola udvarán, a szünetekben, kóborlásainkat a szigeten a délutánok és naplementék óráiban, boldog könyvtári perceinket, alkalmi zenehallgatásainkat, egy-egy szünidei vendégeskedésünket nálatok vagy minálunk, együtt finomított eszméinket, amelyek tisztaságát úgyszintén megőriztük minden válságon át, egymással megosztott örömeinket és fájdalmainkat, játékos fogadkozásainkat, hogy egymás irodalmi és síron túli dolgainak hű sáfárai leszünk...? (A síron túli dolgokról csak annyit, hogy nem akarom, hogy véreimet és barátaimat nekem kelljen elsiratnom.)

„Äm ez a mű még nincs befejezve

korántsem.

Raktunk falakat, s nem tudtuk mit

csinálunk”

— írtad, s igazad volt. Szellemi csecsemőfélék voltunk mi ott Komáromban; a csecsszopó vagy a karonülő sem tudja megfogalmazni, hogy ő most éppen ül, hasra fordul, föláll vagy lépeget, de teszi, és édesen, üdvözülten mosolyog hozzá, mert érzi, hogy ez neki jó és hasznos. Újabbnál újabb nézőpontokból és szintekről csodálkozhat rá a világra, megkaparinthat messze heverő tárgyakat, odakúszhat-tipeghet övéihez, s nem kell várnia, hogy ők érjenek rá, ha baja van — szűnőben zártsága, magánya, lazul akaratán a béklyó, s mozgásában, szabadabb tevékenységében, szaporodó kapcsolataiban mind teljesebben élheti és valósíthatja meg önmagát. Ilyen az írás, a barátság és a szerelem is, egymást kiegészítőn és fölcserélhetetlenül: magányunk folyamatos fölszámolása, görcseink és feszültségeink oldása, testi-lelki és szellemi magvaink átömlesztése, ösztöneink által irányított magvetés, mialatt magunk is