Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Forgóajtó

(Egy másik kritikus)

A szlovákiai magyar irodalom nem bővelkedik olyan izgalmasan megírt mai tárgyú regényekben, amilyen ez a könyv. Az Életfa lélektani regény, melyben egy parasztcsalád sorsával ismertet meg bennünket az író. A regényben különböző korú és műveltségű emberek magánbeszédét halljuk, melyet egy helyen sem szakít meg írói kommentár vagy leírás. A rendkívül fegyelmezetten komponált mű története mozaikszerüen épül fel, s jól érzékelteti a hagyományos paraszti világ felbomlását, illetve átalakulását, annak minden lehetséges veszélyét és csapdáját (az anyanyelvűség minden régi értéket, jellemet és tartást felperzselő pusztítását). Cúth János regényének szereplői, miközben úgy tűnik fel előttük, mintha maguk volnának a sorsuk alakítói, lényegében a sorsukon „kívül” léteznek.

(A kritikus)

Az írók többsége szeretné elhitetni az olvasóval, hogy könyvének szereplői ugyanolyan hús-vér emberek, mint azok, akiket az olvasó is maga körül lát nap mint nap. Az olvasó persze tudja, hogy ez képtelenség, de hajlandó belemenni a játékba, ha az író következetesen betartja a játékszabályokat, ha úgy bűvészkedik, hogy közben nem derül fény a turpisságra. Nincs szánalmasabb alak a felsült bűvésznél, a rajtakapott hazudozónál.

Manapság senki sem várja el az írótól, hogy fényképszerűen ábrázolja a valóságot, már csak azért sem, mert az állóképek sorozata nem pótolhatja a mozgófilm dinamikáját. De lenniük kell bizonyos fogódzóknak, amelyekben az olvasó megkapaszkodhat, szükség van olyan utalásokra, amelyek helyükre rakják a dolgokat, a valóság illúzióját keltik. De mindez még önmagában kevés. Annak elhitetéséhez például, hogy egy történet falusi környezetben, parasztemberek között játszódik, nem elég csupán megidézni a tehénbőgést, a kutyaugatást, az istállók trágyaillatát, a pincék borszagú hűvösét, esetleg néhány tájszóval ízesebbé tenni a szereplők beszédét, mert ez még nem teszi teljessé az illúziót. Ahhoz az is kell, hogy maguk a figurák is aktív részesei legyenek az illúziókeltésnek: tetteikkel, gondolataikkal, érzelmeikkel, egyéniségükkel. Az a világ, amelyet Cúth János megpróbált ábrázolni, külsőségeiben talán a felbomló félben levő hagyományos paraszti társadalmat formázza, de elegendő csupán egy kissé jobban odafigyelni a rendületlenül monologizáló szereplők szövegeire, s máris zavarba jövünk. Hát így beszélnek a parasztok? Ilyen nyakatekert körmondatokban, ilyen fellengős modorban? Illés, a regény egyik kulcsfigurája például olyan kenetteljes, mintha Tormay Cecile regényeiből tanulta volna a retorikát, testvére, Salamon pedig egy dörzsölt en- tellektüelt is megszégyenítő rafinériával fejezi ki magát. Ezek után szinte szánalmasan hat Lujza (az egyik testvér törvény szerinti felesége s egyben a másik testvér szeretője) „földhözragadt”, tájszólással tarkított beszéde. Mintha nem is abban a faluban látta volna meg a napvilágot, mint a többiek. Aztán itt vannak a vérségi és egyéb kapcsolatok. Shakespeare vígjátékait vagy Mozart operáit figyelve jókat derülhetünk azon, hogy az egyes szereplők összetévesztik vagy nem ismerik fel egymást. Cúth regényét olvasva sem derül ki tulajdonképpen néhány személyről, hogy kinek az apja, fia vagy unokája, de ez egyáltalán nem humoros, inkább bosszantó. Egy hagyományos parasztcsaládban szigorú hierarchia uralkodott, mindenkinek megvolt a maga feladat- és jogköre, ezeket következmények nélkül aligha lehetett volna átlépni. Nem vitatom, hogy a hagyományos paraszti életforma mára már teljesen és végérvényesen felbomlott, több generáció már csak elvétve él együtt, s az ilyen hírmondónak maradt nagycsaládokban is megváltozott a munkamegosztás és az életvitel, de a Cúth által felvázolt képet mégis igaztalannak és elhibázottnak érzem. Amit ő bemutat, az legfeljebb egy család összeomlása, de semmi esetre sem a hagyományos paraszti társadalom átalakulása. Ez a folyamat sokkal összetettebb annál, semhogy ilyen felületes módon ábrázolható volna.

/Egy másik kritikus)

Cúth János nem a hagyományos értelemben vett realista próza eszközeivel dolgozik. A regényeknél szokatlan formai megoldásokat alkalmaz, ezek segítségével szeretné gyarapítani a műfaj lehetőségeit, kitágítani a kereteit. Az Életfa tulajdonképpen nemcsak egy történet, hanem parabola és parafrázis is. Az író iróniáját lépten-nyomon érezzük. Van valami komikus is abban, ahogy az egyes szereplők beszélnek, nyilván az író kívánta őket így jellemezni. Ügy vélem, egyik-másik név megválasztása sem csupán