Irodalmi Szemle, 1985
1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (VI) (regényrészlet)
ó, uramisten! Megszakad a szívem a meghatottságtól, ha hallgatom, ahogy a világmegváltásról szónokol. Hát ide figyelj, barátom! Minden egyéb mellett még önző is vagy, nem látsz túl saját magadon. Nem érzed, hogy én Is mindent másért, mindent értetek teszek? Nem látod, hogy egyetlen tettem sem szolgálja a magam érdekét? — Gátolsz abban, amit számon kérsz rajtam, hogy érvényesüljek és megvédhesselek! — Elítéled, amit éppen azért teszek, hogy te szabad légy és alkotó módon dolgozz! — Patt... — A férfi megnyugodott, mert megérezte a remény lehetőségét. — Az ellentéteink kibékíthetetlenek. — Elválok... — Egyszerre az asszony is nyugodt lett, talán ugyanazért, mint. a férfi. — Mindkettőnk érdekében külön utakon kell járnunk ezután. Ez úgy hangzott, mint egy közös megegyezés, amely feloldja a feszültséget. A folyosón sikoltozás, bömbölő jajveszékelés és állati zokogás hangzavara csattant fel, és a zárt ajtók ellenére nagy erővel tódult az előszobába. A szavakat nem értették, talán nem Is volt értelmük, de azt érezték, hogy az emberi fájdalom és bánat őszinte hangjai. — Balabánné megtudta, hogy meghalt a testvére, a Terebélyes Berta. Holnap temetik. A rendőrség most találta meg a rokonságot. — Mi lesz velünk? — Az asszony hangja halk, ő sem tud szabadulni a saját köréből. — Elmegyünk a temetésre. Megadjuk Bertának a végtisztességet, Belus néni, Balabánné, te meg én ... V 1 A meleg az élet szülőanyja. Melegben ébredtek. Sötét volt a szobában és kellemes langymeleg. Fűt a fűtő, váltó zik az idő. A lakás benső ideje is változik. Bár változna, mondaná a gyerek. A férfi felkelt, kinézett az ablakon, a havat kereste, de az udvar álmosan, szürkén derengett, komoran és sötéten, nem esett le az első hó. Űsz végén a reggeli udvar képe kilátástalanságot és bánatot sugall. — Temetésre megyünk — szólt elgondolkozva, mintha magával beszélne —, eltemetjük a Terebélyes Bertát. — Nem megyek — mondta a gyerek. — Nem láttam még halottat . .. nem akarok halottat látni... — Rövid hallgatás után hozzátette: — Nem akarok szomorú lenni. — Persze, hogy nem jössz. — Az asszony megszólalt az ágyban. — Ketten megyünk, apuval. . . Mégis változik az életünk, gondolta a gyerek, azt mondta, apuval... — Balabánné és Belus néni is velünk jön — mondta a férfi. — Nem bánom — az asszony lassan, fáradtan beszélt —, jöjjenek, népmulatság lesz a temetés. — Méltón eltemetjük Bertát. — Komoly volt a férfi hangja, elgondolkodó. — Az elmúlt időt is temetjük vele. Az időnek vannak üresjáratai, amikor az ember tehetetlen vagy tanácstalan. Ilyenkor az idő nehézkes, vontatott és az élet fásult, nem okoz örömöt. Csak a remény, hogy talán változás áll be, csak ez élteti ilyenkor az embert. A gyerek felkelt, iskolába készült. Dúdolva a fürdőszobába vonult, a szürke reggelből a szokott hangulatot próbálta elővarázsolni. Az asszony még ágyban maradt. Máskor ő kelt fel elsőnek, ment a konyhába és reggelit készített, most fekve maradt. A férfi a dolgozószobába vonult, fotelbe ült és várakozott. Nem készült a hivatalba, mint máskor, akinek a léte veszélybe került, kétségbeesik és elhanyagolja a kötelességét. így még nagyobb veszélybe sodorja magát! Ez a dolgok logikája. A férfi nem tehet erről, mert ez az önpusztító lelkek belső törvényeiből következik. Betelefonál a hivatalba, hogy temetésre megy, egy hozzá közel álló lelket búcsúztatnak a krematóriumban, s neki oda feltétlenül el kell mennie. — Egykor lesz a temetés — mondta később az asszonynak, aki még mindig feküdt, s a feje búbjáig paplan alá bújt. Aztán kivillamosozott a garázsba, elvitte és megmosatta a kocsiját, tizenegykor a ház elé állította az 1500-as Ladát.
