Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Rácz Olivér: Mabel — a gárdista, meg még egy Mabel (elbeszélés)

A Buckingham Palace — az persze más. Ott a királynőt őrzik. Mabei, a kanca, látta már a királynőt. Kivonulásokon, díszszemléken Mabei mindig az első sorban kocogott. Jobbról, a második. Ez volt a helye. Nem akármilyen 16 ő.

A zabla váratlanul megrántotta a száját, mert ez már másnap történt: megint ott álltak ketten a boltív alatt, délcegen, mozdulatlanul. De aznap nem esett az eső. Szép idő volt.

— Hé — szisszentett rá a gárdista. — El ne aludj nekem... Sarkantyú is van ám a csizmámon!...

Még csak az kellene, horkant fel a lő megbotránkozva. Még csak az kellene.

— Fel a fejjel! — mormogta a gárdista figyelmeztetően. — Fényképeznek.

Mosolyogjak is?, kérdezte a ló megbántottan. így, ahogy a zablát rángatod a szájamban? Azért, mert egy percre elmerengtem? Na, erről még elcsevegünk ... Mabei nem felejt...

Mabei nem felejtett: másnap ímmel-ámmal fanyalgott, bóklászott a jászol felett, nem evett. Viszont annál többet ivott. Időnként nagyokat, mélyeket szusszantott; ilyenkor furcsán megrándult a bőre a lapockája felett.

Éppen ezt művelte akkor is, amikor a gárdista reggel belépett az istállóba.

A gárdista meglepetten, elképedve nézte.

— Ezt csinálja már hajnal óta — figyelmeztette az istállófiú. — Nem tudom, mi van ezzel a lóval. Felírattam gyengélkedőre. A doki majd megvizsgálja.

— A doki? Minek? — bámult rá a gárdista ijedten. — Nem volt még ennek a lónak soha semmi baja.

Az istállófiú nem válaszolt. Elég lovat látott már életében.

— Mabei, öreglány, mi van veled? — hajolt a ló fejéhez kedveskedve, aggódva a gárdista.

Mabei halkan, barátságosan felnyerített. A gárdista felé fordította a fejét, békésen tűrte, hogy a gárdista gyöngéden a száját, a nyakát markolássza, a sörényét simogassa.

— Na látod! — kiáltott fel a gárdista boldogan, és a ló szája alá tartotta nyitott tenyerét. — Kockacukor, vedd el. Már egészen megijesztettél. Ne bolondozz, öreglány: máma kivonulás lesz.

A ló lanyhán bólintott, lassan ropogtatta a kockacukrot.

Első sor, jobbról a második.

Szerette a kivonulásokat.

Ojra a vödör fölé hajolt, szomjasan ivott.

— Egyél is, ne csak igyál — nógatta a gárdista. — Vedelsz, mint egy közönséges katonaló. Pedig te gárdistaló vagy — sarzsi! — próbálta tréfára fordítani a dolgot. — Ott jön a barátod, a doki: ne hozz szégyent a fejemre. Szólj neki, hogy semmi bajod... Na, mondd!

Csakhogy a dokinak más véleménye volt.

Hümmögött, sokáig nézegette Mabei orrát, száját, hosszan vizsgálgatta a szemét. Aztán sorra vette mind a négy lábát, csüdjét, patáját. Végül meghallgatta a szívét, gondosan, figyelmesen, öt-hat különböző helyen is.

Mabei halkan felnyihogott.

Szerette a dokit, a szívhallgatóért meg külön rajongott. Azt hitte, a doki kizárólag az ő kedvéért hordja magával, hogy olykor-olykor megcsiklandja vele. Tréfa az egész.

A gárdista is kedvelte a dokit; állatorvos-őrnagy volt, régi katona, értette a dolgát. Magas volt, szálas, erélyes, de gyöngéd kezű. Állatorvos létére gyakran és szívesen segített a gárdistákon is: ellátta a zúzódásaikat, apró-cseprő ficamaikat. Hűlésre, gyomorfájásra is tudott orvosságot. Szívesebben fordultak hozzá, mint a harapós, mindig mogorva, szikár törzsorvoshoz.

A doki, valahányszor a gárdisták megkörnyékezték a bajaikkal, óvatosan dünnyögött és kizárólag tanácsokat adott: embereket nem kezelhetett. De meggyógyította őket. Egyszer az istállómestert is ő gyógyította meg: helyre rántotta a lábát, amikor egy játékos kedvű, fiatal csődör iskolázás közben feltaszította, és az istállőmesternek kimar- jult a bokája. A csüdje, mondta a doki.

„És még csak négy lábra sem kellett állnom hozzá” kérkedett az istállómester utólag, elismerően.

A doki felegyenesedett, elrakta a szívhallgatót.