Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Rácz Olivér: Mabel — a gárdista, meg még egy Mabel (elbeszélés)

Esernyő alól fényképez a tag, állapította meg vigyorogva. De villanófény nélkül. Nem mer villanófényt használni: azt hiszi, megijednék tőle. Egy álló hétig ne egyek zabot, ha azon a képen egyéb is lesz, mint esőáztatta pacni.

Diszkréten ásított egyet: ez a nap és ez a mai szolgálat nem volt kedvére való. Semmi élet, semmi élénkség, semmi látnivaló.

De néhány perc múlva egy vidám, fiatal mama sétált arra, esernyő nélkül, fittyet hányva az esőnek, világoskék esőköpenyben, kézen fogva a kisfiával. A kisfiú is világoskék, csuklyás esőköpenyt viselt, kacagott, és időnként megpróbált elkapni kinyújtott, hegyes kis nyelvével egy-egy esőcseppet. Helyes kis legényke volt: olyan négy-ötéves forma.

Helyre kiscsikó, gondolta a ló kedvtelve.

A karcsú, kis fiatal mama leguggolt a gyerek mellé, mosolyogva a lóra mutatott.

— Szép lovacska — mondta kedveskedve. — Szép, fekete paci. Tetszik neked?

— Szép, fekete paci — gügyögte a kicsi engedelmesen, izgatottságában egy helyben topogva.

Mabei, a kanca, megpróbálta óvatosan a kisfiú felé nyújtani a nyakát. De a zabla figyelmeztetően meghúzta a szája szélét.

Na mi van?, csapta hátra a fülét a ló sértődötten. Csak meg szerettem volna szimatolni egy kicsit. Olyan jó malátacukor szaga van ...

Erre gondolt még akkor is, amikor gondosan megcsutakolva, szárazra dörgölve ott állt a jó meleg, száraz istállóban, a jászol fölé hajolva. Helyes kis legényke volt. És határozottan érezni lehetett rajta a malátacukor illatát. Meg az üde, kimosdatott csikó- szagot.

Ettől szemérmesen a jászolba dugta a fejét; eszébe jutott, hogy közeledik a tavasz. Két hét szabadság. Kint, a hegyek között, a szabad, zöld, harmatos füvű legelőn. Vajon ki lesz a párja?

Ha jól belegondol, háromszor volt már párosítva. Kétszer ugyanazzal a ménnel: rendes tag volt, mind a kétszer szép, egészséges kiscsikót kapott tőle. Egyszer egy kislányt, egyszer egy legény két. Hanem a második párja — jesszusom, hát az aztán mén volt a javából... Beleroggyant a lába, valahányszor kedveskedve beleharapott a nyakába ... Még most is elönti a forróság a gyönyörűségtől, ha rágondol. Olyan kiscsikaja lett tőle, hogy a gárdista dalolni kezdett a boldogságtól, amikor megpillantotta.

Hát igen, vetette fel kevélyen a fejét; ő sem akármilyen családból származik. Ha hinni lehet a családi krónikáknak, az egyik dédanyja még valahol Indiában szolgált, a Fekete Huszároknál.

Elmélázva felpillantott a jászol fölé szegezett, csinosan kicirkalmazott névtáblájára:

MABEL

Alatta a születési éve, anyja neve, apja neve.

Ezen hosszan eltűnődött. Az anyjára mindig szeretettel emlékezett vissza: gyöngéd, nyugodt, gondos kanca volt — persze, amikor ő született, jóval idősebb lehetett, mint ő most. De az apját nem is ismerte, ez az igazság. Lovaknál — utólag — már nem is olyan fontos az apa. Az embereknél másképpen van, gondolta bölcsen, és erről a gárdista jutott az eszébe. Alaposan elkéshetett a találkájáról ma este, gondolta némi bűntudattal, mert ennek ő volt az oka. Kényeskedett, hízelkedett, tette magát, hogy átfázott, kimerült az esőben. Valamelyest, persze, rájátszott a dologra, de a gárdista bevette, és ez a fontos. Ezért késett el a találkáról.

— Teljes tíz percet késtél — mondta Mabei, a lány, méltatlankodva, amikor a gárdista loholva megérkezett a Marble Archhoz. — Majdnem tizenötöt. Még két perc, és már itt sem vagyok. Nézhettél volna utánam ...

— Az eső miatt — mentegetőzött a gárdista. Tudta, hogy legfeljebb hat-hét percet késhetett, de nem mert rápillantani az órájára. Ilyenkor nem volt ajánlatos az ilyesmi.

— Már nem is esik. Legalább egy fél órája elállt. És nem is tudtam, hogy cukorból vagy — mondta a lány csodálkozva. — Valamelyik kapualj alól dugdostad ki az ujjacskádat, hogy megállapítsd, útnak indulhatsz-e már?

— Nem azért — mondta a gárdista. — A lovam miatt. Tudod, hogy a lovam miatt. Szárazra kellett csutakolnom. Csuromvíz volt szegény.

— Szegény — mondta a lány csúfondárosan. — Forró teát nem itattál vele?

Ezen egy kicsit összekaptak. Nem nagyon, mert Mabei, a lány, alapjában véve szerette Mabeit, a kancát. Olykor-olykor megállt előttük, amikor őrt álltak a boltív alatt, s ő be