Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - NAPLÓ - Fónod Zoltán: Fábry Zoltán közírói és kritikusi tevékenysége a két világháború között

ság ellen is. Tehát a „történelmi osztályok virulens jelenléte” és a „kispolgári változatlanság” tényeivel szemben. Emberirodalma ekkor még „politikamentes”, sőt: a művészet autonómiáját félti az eszméktől. Évekkel később, amikor kötetbe sorolja programadó írását, szükségét érzi, hogy ködös, pátosszal teli fogalmazását eszmei tartalmat hordozó mondanivalóval helyettesítse. Az öntetszelgő, „saját száját kereső” narcissus- irodalcmmal szemben az őrzők és sáfárok felelősségét hangsúlyozza — minden emberért. A megtalált kincset, melyet emberfenségnek mond.

Az alkotóművésszel, íróval szemben korábban egyetlen mércét ismert: az esztétikait. Irodalommal foglalkozó későbbi írásában (Írók és irodalom Szlovenszkön, 1926) is az emberirodalom igényeit kéri számon, ám az egyetemes magyar irodalommal szemben már türelmetlenül és igazságtalanul ítélkezik. Anakronizmusnak tekinti a „pesti mértéket”, s a kortárs magyar irodalmat a „kurzus Budapest” (tehát az ellenforradalmi időszak) irodalmával azonosítja. Ezekben az években — szerinte — a magyar szó internacionalizmusának a „perifériák” a közvetítő állomásai. A perifériák „rohamcsapat, új embertalajt hódító” szerepét később is vallja. Akkor azonban „emberország” helyett „archimedesi pontnak” tekintette a kisebbségi magyarságot, s romantikus túlzással azt állította, hogy ők mozdíthatják majd ki a helyéből a tunya magyar valóságot. Mértékadó példaként a német expresszionistákat és az új orosz irodalmat állította.

Említsük meg azt is, hogy Fábry a német és az ornsz irodalom hatására a húszas évek közepén egyre jobban elmélyült a marxizmus tanulmányozásában. Az új könyvek új világot is jelentettek számára. „így ismertem meg — írja Fábry — a háború utáni embertörténetnek az orosz szociális építés melletti egyetlen pozitívumát: a német emberirodalmat, a marxista szellemet, mindazt, aminek hatása és továbbélése pontosan kimutatható az összes nemzetek szellemiségében.” Nem játszotta tehát el a „csukott könyv” misztériumát, hanem „a csukott, az idegen könyvet — ahogy később írta —, az egyetemes emberiség, a szenvedés és az útmutatás, a proletariátus és a marxizmus könyvét kinyitottam, keresztülrágtam magam rajta, átvettem és áthasonultam (...) mert ez fájdalmasabb, követelőbb és nehezebb volt minden magyar irodalmi kiélésnél”.

így lett Fábry „egy közös eszme, közös szárnyalás, közös út” részese, az egy akarat, a szociális akarat embere, a „közös korparancsnak egyik közvetítője a magyar szellemiség felé”. Eszmei érlelődését elősegítette az 1923-tól egyre szorosabbá váló barátsága Földes Sándor komáromi költővel, a párt tisztségviselőjével, akitől kommunista szellemű könyveket kapott. Ezek hatására került kapcsolatba a CSKP lapjával, a Munkással, majd 1926-tól az erdélyi Korunk munkatársa és szlovákiai szerkesztője lett. 1927- ben — ahogy egy beszélgetés során elmondta (Vallató idő, 40. o.) — belépett a kommunista pártba, de egy — a párt által reá bízott illegális tevékenység miatt — kiléptették a pártból. 1931-ben a párt listáján megválasztották Stószon a bírói tisztségbe, megválasztását azonban az Országos Hivatal két év múlva nem erősítette meg. A stószi pártsejt is rendszeresen az ő házában ülésezett.

A húszas évek végén Fábry kiszorult a polgári lapok hasábjairól, s marxista esszé- íróvá, kritikussá, irodalomszemléletében pedig a valóságirodalom egyik legkövetkezetesebb képviselőjévé vált. Nemcsak a nemzeti tábor íróit bírálta, hanem Kassák „tarta- lékaktivizmusát” is. 1927-ben az aktivizmus dekadenciájáról már az osztályharcos proletár alapállásából beszél. Harcos háborúellenes irodalmat követelt, mely több mint emberirodalom. A Mai német szociális irodalom (1928) című tanulmányában már túlhaladja az emberirodalmat, bár ő maga a „legteljesebb emberirodalomnak” mondja a „szociális irodalmat”. Aligha kétséges, hogy tanulmányában a valóságirodalom szemlélete bontakozik ki.

A szociális irodalom Fábry számára „a forradalmár emberség kollektív kinyilatkoz- tatási formáját” jelenti. Ehhez az a német szociális irodalom mutatta számára a példát, mely „az expresszionizmustól a ténytudósitásig, a Neue Sachlichkeitig” (új tárgyias- ság) jutott. A valóságirodalom nem kiélési formának, nem is játéknak tekintette az irodalmat, hanem a valóságfeltáró művészi üzenet közvetítését várta tőle. Elméleti alapját és gyakorlatát egyébként a nemzetközi proletárlrók mozgalma teremtette meg, mely a Szovjetunióban kezdődött, ahol a RAPP a húszas évek közepétől 1932-ig vezető szerepet játszott az irodalmi életben. Ez a szemlélet az osztályharc és a napi politika céljaival való azonosulást tartotta a legfontosabbnak, elhanyagolva az esztétikai követelményeket. A valóság dokumentumszerű feltárásában agitatív erőt láttak, s ez a törekvés