Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: A nagy kísérlet, avagy „összeesküvés” a színházi siker érdekében (interjú Georgij Tovsztonogov-val)

ez utóbbiak azért fontosak, hogy ne szenvedjenek csorbát azok az élettörvények, amelyek nélkül ez az igazság nem létezhet. Sztanyiszlavszkij, mint minden ember, egy Bizonyos korhoz kötődött, és korának bizonyos fajta esztétikáját is megtestesítette. Ezt az esztétikát természetszerűleg túlhaladta az idő, mint ahogyan végül is idővel minden esztétika átalakul, továbbfejlődik. Am a törvények nem változtak meg. Az a színház, amelyet Sztanyiszlavszkij hozott létre, csakugyan elöregedett, és már sohasem fog létezni. Ám Sztanyiszlavszkij felfedezte a színházművészetben azt az örök érvényűt, ami egy bizonyos konkrét esztétikán túl létezik. Ez olyasvalami, mint amikor Leonardo da Vinci fölfedezte a perspektíva törvényszerűségét. Ma már nemigen fog senki sem úgy festeni, mint ő, de azért a perspektíva törvényszerűsége megmaradt. Sztanyiszlavszkij hasonló eset. Ebben különbözik valamennyi színházi reformátortól. Ügy gondolom, oktondiság volna szembeállítani Sztanyiszlavszkij és Brecht esztétikáját. Bár esztétikailag valóban ellentétes jelenségek, akiknek létét az emberi társadalom különböző korszakai határozták meg, mégis: játszható Brecht Sztanyiszlavszkij stílusában? Nemcsak hogy játszható, hanem ez végül is elkerülhetetlen. Párizsban láttam az abszurd színház előadását, mely a maga teljességében Sztanyiszlavszkij törvényeiből indult ki. Nagyon vulgárisán kifejezve: a színházban lehetetlen nem reagálni rá, ha az ember fülénél elsütnek egy fegyvert. Ez objektív törvényszerűség.

# Mennyiben kötődik Sztanyiszlavszkij színházelmélete Csehov és Gorkij színházi gyakorlatához?

— Sztanyiszlavszkij a maga színházi törvényeit bizonyos esztétikai alapon fedezte fel — Ibsen, Csehov és Gorkij dramaturgiáján... Ám hogy hogyan használhatók fel ezek a törvények más esztétikában, az bizony olyan állandó problémát jelent, amely kell hogy nyugtalanítsa a mai színházat. A húszas évek elején ezzel megpróbálkozott egy ragyogó tehetségű rendező, Jevgenyij Vahtangov a Turandot hercegnő kitűnő előadásában. Bebizonyította, hogy abban a színházi esztétikában is abszolút módon érvényesek ezek a törvények, amely eltávolította az imagináris negyedik falat, amelyben nincs lélektani naturalizmus, ahol csak Gozzi feltételezett meséje létezik, ahol semmi sem akadályozza működésében a téma- és cselekményfeltárás színházi meséi elvét. Sztanyiszlavszkij a maga esztétikáját hihetetlen részletességig Csehov és Gorkij igazságának alapján dolgozta ki. Ma már azonban az élet tükröződésének új formáival találkozunk. A törvények tehát megmaradtak, de hogyan használjuk fel őket az új dramaturgiában, egy új esztétikában, mondjuk Brecht színrevitelében? Ez olyan probléma, aminek megoldása nemcsak a szovjet színház, hanem a világ valamennyi színházának feladata, gondja. ,

9 Napjainkban szinte az egész világon erőteljesen tör előre a technokrata és a gazdasági szemlélet. Talán éppen ez kényszerítette rá az emberek érzékenyebb részét, hogy az eddiginél határozottabban keressenek menedéket a humán filozófiákban, a művészetekben, így a színművészet lélekmegtartó szárnyai alatt is. Az emberek egyre inkább keresik az érzelmi kötődéseket, az érzelmi azonosulást — akár egy színdarab hatásosan megformált alakjával is. Mi az a különleges hang, eszköz, amivel a színház mint élő művészet hatni képes a ma meglehetősen elfásult emberére?

— Megint csak Sztanyiszlavszkijhoz nyúlok vissza, egyszer a színház erejéről beszélve azt mondta: „Megyünk az utcán, és látjuk, hogy egy pádon rosszul öltözött ember ül, egészségtelen arccal, kiégett szemekkel. Nyomban észrevesszük, hogy nehéz embert sorssal állunk szemben. Lelassítjuk lépteinket, talán egy pillanatra meg is állunk, és azután továbbmegyünk. Kis idő múlva emlékezetünkből el is tűnik ez a kép. Ha ugyan-- ezt az embert a színpadon jelenítjük meg, és bár a néző számára egészen világos, hogy az előtte levő figurát egy író találta ki, egy színész játssza el, miért szökik mégis könny a szemébe és miért éli át mégis annak az embernek a nehéz sorsát? Hogy van az, hogy a valóságos életténnyel szemben lényegében közömbösek maradunk, a megjelenített tény viszont meghat bennünket?” Nemrégiben olvastam Tennessee Williams egyik esszéjében egy kitételt, mely akár válasz is lehet Sztanyiszlavszkijnak erre a kérdésére. Parafrazálni fogom Willtamst: Ha megyek az utcán és látom azt az emberi roncsot, a saját életem létidejében, a saját élettapasztalataim körvonalain belül vagyok, amelyekből csak egy pillanatra tudom magamat kiszakítani, s nyomban vissza is térek oda. Ha ugyanazt az embert színpadon látom, tehát feltételes, kitalált körülmények között, valamilyen furcsa dolog történik velem. A saját életidőmet és körülményeimet