Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: A nagy kísérlet, avagy „összeesküvés” a színházi siker érdekében (interjú Georgij Tovsztonogov-val)
persze öntudatán kívül létező valami. Ügy tett rájuk szert, hogy elhagyta az embereket és a természethez menekült, miáltal megtalálja áhított nyugalmát. Tyetyerjev és Percsihin szerintem azzal nyerik meg rokonszenvünket, hogy nem hajlandók megbékélni Besszemjonov életbölcseletével. Ám mindketten öntudatlanul hagyják el az ördögi kört, míg Nil tudatosan teszi meg ezt a lépést. És éppen ez avatja az ő figuráját és játékbeli alapállását céltudatossá és rendkívül hatékonnyá. Számomra mint rendező számára a Kispolgárok inszcenálásában a józan ész és az értelmetlen lét, valamint az esztelen cselekedetek közötti ellentét, összecsapás kellően árnyalt ábrázolása volt a legfontosabb. ® Nézete szerint mi ad igazi létjogosultságot a klasszikus daraboknak a jelenkor színházában? — A jelenkor szempontjából a klasszikus mű értelmét annak lényegében kell keresni, nem pedig valahol a másod- vagy harmadrendű kérdésekben. A mindenáron újat csinálásra való törekvést mesterségesnek tartom. Ha a rendező erre az útra lép, ritkán érhet el valamilyen jelentősebb pozitív eredményt. Az ilyesmi mindig vulgarizáláshoz vezet. Minden újító tettnek meg kell hogy legyen a maga logikus háttere, az adott természetes anyagból kell formálódnia és nem szabad eltérnie az adott elvi alapkoncepciótól. A kép megvilágításának kell másnak, újnak lennie, a kontúrok megmaradhatnak a maguk eredetiségében. Teljesen megengedhetetlennek tartom viszont, hogy egy klasszikus darab mai színrevitelekor megmásítsuk az író által lefektetett viszonyok történelmi igazságát. Egy darab modern olvasata nem feltétlenül függ a benne rögzített életsítlus-részletektől. Általánosan ismert például, hogy Shakespeare darabjainak cselekményét egyes rendezők a mába helyezték, ám ennek folytán az inszcenálás semmivel sem volt korszerűbb, „maibb”. És viszont — az életstílus semmilyen részletei sem akadályozták meg Nyemirovics—Dancsenkót, hogy A három nővér bemutatásával ne ébresszen új asszociációkat, és ne ösztönözze azok bonyolult rendszerét, ne indítson el a kortársai számára nagyon fontos gondolatsorokat. # A színházak az egész világon, köztük az önök színháza is, elég gyakran alkalmaznak klasszikus vagy mai irodalmi műveket színpadra. Életem egyik legemlékezetesebb színházi élménye Lev Tolsztoj A ló halála című kisregényének drámai adaptációja volt, melyet az önök színházában láttam. Hogyan látja ön mint színházteoretikus és rendező az irodalom és a színház viszonyát? — Peter Brook, akit nemcsak mint rendezőt, hanem mint színházelméleti szakembert is tisztelek és sokra tartok, egyszer azt mondta, hogy Shakespeare valamennyi drámája valaminek a színpadi adaptációja: A Lear királyról szóló legenda, a Rómeóról és Júliáról írott kisregény színpadra való alkalmazása, és hogy mindezek a művek voltaképpen a színházban, a színház élő szervezetében keletkeztek, s csak később lettek klasszikus drámákká. Vajon miféle folyamat ez? Szerintem olyan folyamatról van szó, amelyben az inszcenálás és az irodalom párhuzamosan fejlődik, formálódik és születik meg. Ám az irodalom ebben a folyamatban nem áll a színházon kívül, hanem a színpad keretein belül létezik és benne alakul át. Az irodalmi mű átformálásában nemcsak a dramaturg és a rendező vesz részt, hanem a színészek, a díszlettervezők, a zeneszerzők és így tovább. A ló halálának is hasonló volt a sorsa. Az, amit a rögtönzés folyamatáról mondtam, érvényes az irodalom színházi életére is. Például a szóban forgó darab első szöveg- változatában Szerpuhovszkij megöli Holsztomert. Először is: ez ellentétben áll Tolsztoj szellemével, úgyhogy azonnal elvetettük ezt a megoldást, másodsorban pedig a próbák folyamán kiderült: az, hogy Szerpuhovszkij nem ismeri föl kedvenc lovát, amelyikkel ifjú korában annyi szépet átélt, tragikusabb momentum, mintha megöli a lovat. Vagyis: az efféle brutális tett érzelmileg ellentétben állna Szerpuhovszkij alakjának természetével. Ezt Rozov is elismerte és belátta. ® Peter Brook egy he7yütt azt írja, hogy az irodalmi mű színpadi adaptációja a színház művészi fejlettségének a próbaköve. Ön egyet tud érteni ezzel a megállapítással? — Nekem az a meggyőződésem, hogy az irodalmi mű színpadra való alkalmazásának nincs joga az élethez. Olyan adaptációra gondolok, amely valamennyi színház számára készül, amely bárhol felhasználható. Az ilyesmi csak iparosmunka, végső soron művészetellenes tett. Irodalmi műből jó színpadi adaptáció csak rendezői szándékból készülhet, s csakis a színházban. És csak egyetlen színház számára. Bármiféle újabb megvalósításnak (úgy értem, más színházban) szinte természetszerű velejárója lesz a plagi-
