Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől V. (regényrészlet)
— Amely ... — nevetett Ismét a férfi —, mindenben igazad van, de nem vetted észre, hogy te már helyettem is képes vagy gondolkodni, kedvesem? Mindez akkor volt, amikor még sokat nevettek ... Az asszony nem tudta, mint ahogy gyakran nem ismerjük tetteink valódi indítékait, de talán tudat alatt sejtette, hogy a fényképek által fel akarja idézni önmagát, aki volt. Nehéz órákban gyakran nyúlunk bizalommal a régi énünk után, hogy rezignáltan ámuljunk pompás metatmorfózisainkon. A gyerek emlékezett a kalaposdobozra, régen már látta, de olyan kicsi volt akkor, hogy senkit sem ismert fel a képeken, ezért nem érdekelték. Az alakokról azt hitte, titokzatos idegenek. De olyan idegenek voltak, akik nem gyújtják fel a képzeletét, unalmasak, nem törődött velük. A kerek barna dobozból száraz papírillat és enyhe porszag áradt, ám csupán rövid ideig, míg felszívódott a szoba levegőjében. Halomszám szedte ki belőle az asszony a fényképeket. Néhány régi jegyzetfüzet, újságkivágás és öreg papír is előkerült, s egyéb limlom, szalagok, csatok, préselt művirágok. Az asztalon csodálatos, sajátosan eleven halom keletkezett, arcok, alakok és helyzetek rendetlen zűrzavara, mint modern festők vásznain a szemek, arcok és testrészek látszólagos szervezetlensége, melynek csak a művész látomásának törvényei adnak — talán! — értelmet. A laikus néző viszont nem lát e rendszer mögé, ezért csak a látható rendetlenséget érzékeli. A CDodálatos papírhalom kifogástalanul működött. Ha felvettek belőle egy képet, alóla új alakok néztek rájuk. A papírhalomba túrva ismét újabb arcok tűntek elő, mint egy képes társasjáték rekvizitumai. De a legérdekesebb az volt, hogy a képek elhelyezkedésébe való beavatkozásuk azonnal megváltoztatta és átformálta a képidőt; egyszer a századelő villantotta rájuk tekintetét, majd a húszas évek polgári békéje, hogy szinte azonnal az ötvenei évek elejének puritán egyszerűsége tűnjék fel, melyet az első világháború hosszú szoknyás, katonás világa követett. Elsőnek egy levelezőlap nagyságú, sárgult képet emelt fel az asszony. — Ötéves koromban ilyen voltam ... Csöpp matrózruhás lányka, kövérkés lábán fekete lakk félcipő, bokáján fehér zokni; fontoskodó hősi pózban áll egy csinosan öltözött s mégis egyszerű, fiatal lány oldalán. — Ez vagyok én Réti Máriával, a mindenesünkkel, aki András napján férfi alsónadrágot tett a párnája alá, hogy éjszaka megálmodja, ki lesz a férje, és hogyan ismeri fel... — folytatta az asszony lágy hangon. A hang puhaságára a gyerek azonnal felfigyelt. — Szép gyerek voltál — nézte a képet —, merészen nézel, azt hiszed, tiéd a világ ... — Az enyém is volt — válaszolta az asszony ugyanazon a puha hangon —, bizony, akkor még enyém volt a világ. Sokáig válogatott a képek között, míg a másikat megtalálta. Fiatal, finom arcú, kalapos lány nézett róla, tekintetében komoly bizalommal, mintha tisztaságában csupa szépet és jót látna maga előtt. Arcán, kalapja csipkedíszén, blúza fodrocskáin a húszas évek elejének nyoma, egész lényén gondtalan derű és biztonság. Várakozás és lelki tisztaság sugárzik róla, s valami ártatlan, naiv öntudat. — Lánykorában az édesanyám ... A nagyanyád, akit nem is ismerhettél. — Furcsán öltözött, de szép volt — ismerte el a gyerek, és sokáig nézte a nagyanyját, akit nem Ismerhetett. — Igaz, akkor furcsán öltöztek az emberek, olyan ómódian ... Te hogyan öltöztél akkor? Mutasd meg magadat lánykorodban! Sokáig turkáltak a képek között. Több olyan képet találtak, amely az asszonyt ábrázolta, de az asszony egyikkel sem volt elégedett; nem sikerültek, mondta, borzalmasan nézek ki rajtuk. Végre megtalálta azt az egyet, melyen — szerinte — jól néz ki. A képen két fiatal frakkos és cilinderes lány volt látható, táncpózba merevedve, bájosan és légiesen, arcukon parányi mosoly, mely mintha éppen komolysággá készülne változni. — Szteppelek Oravecz Micivel egy matinén — nyújtotta át a képet. — Tudod, mi a szteppelés? Valamikor jól szteppeltem ... Már a férfi is látta ezt a képet, de sosem mondta meg az asszonynak, hogy a kép láttán ellágyult és bánatos sajnálatot érzett, amiért nem ismerhette az asszonyt, amikor ilyen volt... Nem mondta neki, érzelgősségnek hitte, pedig őszintén és komolyan érezte a bánatos sajnálkozást. — Nagyon klassz voltál, anyu — lelkendezett őszintén a gyerek —, isteni alakod
