Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Jaroslava Pašiaková: Májusi reminiszcenciák

fokozta a költő kínzó belső zaklatottságát. Elkötelezett költészetét azon verskompozícióí jelentik, amelyeket 1945 májusában, a felszabadulás napját követően írt. Bennük minden idegszálával, egész lényével átéli a háborús évek és a német fasizmus pusztításának tragédiáját Európában, s csodaként ünnepli a feltámadást az erőszakos halálból. Dík Sovétskému svazu (Köszönet a Szovjetuniónak, 1945] című kötetében a nácik kegyetlenségét, könyörtelenségét írja le, s kifejezi a szovjet katonák iránt érzett végtelen háláját a felszabadításért. A vöröskatonák iránti hála hangja hatja át a Panychídát (1945) is, amelyben a második világháborúban elpusztult emberek, a halálra kínzottak és a harcban elesettek szenvedéseiről, gyötrelmeiről fest megrázó képet. A fent említett két kötet verseiben az expresszionista extázis van túlsúlyban, a Rudoarméjcl (Vöröskatonák, 1947) című munkáját ellenben a prózához közelítő nyugodt, epikus hangvétel jellemzi. A költő konkrét emberi sorsokat beszél el. Holan ezeket a verseket „rajzoknak” nevezte. Rövid életrajzi portrékat olvashatunk benne: észrevehető a költő azon törekvése, hogy megragadja — egy-egy gesztusban vagy mondatban — az egyszerű orosz embert s leglényegesebb jellemvonását: erős kötődését népéhez. Ezekre az emberekre az érzelmi köz/etlenség a jellemző. Az emberiesség, mely által mások szenvedéseit is átérzik.

Harmincnyolc őszének végzetes percei František Halast is a csatasorba állították. Torzo nádéje (A remény torzója, 1938) című kötete a cseh nép magatartását vetíti elénk a megszállás alatt: a harcot nem szabad feladni, nem szabad kétségbeesni! Halas költészete, eredeti metaforái — bár a könnyedség és felületesség mindig idegen volt tőlük —, ebben az időszakban még súlyosabbá váltak. A verseket szenvedély és benső- ségesség hatja át. Pátoszuk visszafogott, mozgalmasságuk a spontán férfias lendületből, a határozottságból — felelősségtudatból — táplálkozik.

Halas legyőzte azon belső ellentmondásait, amelyek kínzó jelenléte végigkísérte egész életét, s nyomot hagyott költészetében. Szkepszis és hit, az élet és a halál ellentéte már nem osztja meg a költő személyiségét. Erkölcsi küldetést vállal, költészetével buzdítani akarja a veszélyhelyzetben levő cseh népet. Naše pani Božena Némcouá (1940) című művében a csehek első nagy írónőjét ünnepelte, aki megfélemlíthetetlenül küzdött a Habsburgok önkényuralma ellen.

Halas az illegális Rudé právo számára is írt verseket, közülük kitűnik a Barikáda című, amelyben féktelen haraggal fordul a megszállók ellen. A májusi győzelem után is újra és újra megénekelte azoknak a heroizmusát, akik nem lettek árulókká, akik tudtak hallgatni — és meghalni. Költői egyéniségét a mély érzelmek és az értelem egyensúlya uralja. Gyakran fejezi ki magát jelzésekben, utalásokban, s az érzelmi és jelentésbeli energiát nemegyszer nyers kifejezésekbe sűríti. V fádé (A sorban, 1948) c.mű kötete is bizonyítja, hogy Halas a legnehezebb időkben is szilárdan állt a harcosok sorában.

František Hrubín Is azok közé a cseh költők közé tartozik, akiket a háború és a megszállás élménye mélyen érintett. Hrubín eredeti, kiforrott költőegyéniség volt már a háború előtt is. Korai költészetében spiritualista vonások figyelhetők meg; verseiben a lelki tartomány metafizikus területeire kalandozik el, szem elől tévesztve a konkrét társadalmi valóságot. Ég és föld, halál és élet között ingadozik. A valóságos élethez barátainak, ismerőseinek, az ismeretlen hazafiaknak a halála vezette el. A biztonságot önmagában, az intim emberi kapcsolatokban, a mindenkivel való összetartozás érzésében kérési. Közel tudja magához az elszántakat, s mindenkit, aki megtartotta jövőbe vetett hitét. Zpév hrobu a slunce (A sírok és a nap éneke, 1947) című kötetében már ezen élményei jutnak kifejezésre.

A Chléb s ocelí (Kenyér és acél, 1945) című kötete belső érésének krónikája. Hrubín azonosult a nemzet érzelmeivel — kétkedéseivel, vágyaival; csatlakozott népe ama szilárd elhatározásához, hogy hű marad a humanizmus elveihez, s a harcot nem adja fel.

Stalingrad (1942) című verse a szovjet nép iránti lelkes csodálatának a kifejezése. Hrubín „az új országban” az új élet reményéről énekel. Pražský máj (Prágai május, 1945) című versét a felszabadulás mámoros öröme hatja át. Lelkesen üdvözli a szovjet katonákat, akik győzelemre vitték a harcot a prágai barrikádokon.

Jobova noc (Jób éjszakája, 1945) című költői elbeszélése a nagy történelmi fordulatok művészileg érett képeit vonultatja fel, s egyben a költő belső átalakulásának igazolása. Benne a nemzet sorsának képe Wolker „nehéz órájának” képével fonódik össze. A költő