Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Rácz Olivér: A felszabadulás első napjai

Mi sem tudtuk. De osztatlanul megörültünk az ígéretnek. Jobb harcban elesni, mint tétlenül tűrni, hogy felaggassanak a főutcai fákra. Szerettem a főutcai fákat.

Aztán, egy újabb éjszaka, akkor már január közepén jártunk, hatalmas robbanások remegtették meg a kripta falait.

Lövik a várost?, bámultunk egymsára reménykedve. Sohasem hittem volna, hogy egyszer még ennek is örülni tudok majd.

De nem a várost lőtték: a villanytelepet, a gázgyár, a pályaudvar berendezéseit, a gyárakat, a hidakat robbantották fel.

Aznap éjszaka mi is kaptunk misebort.

„Oroszok tíz kilométernyire várostól”, újságolta az öreg szerzetes. Nyilasok — menekülni! ..

Azokban a napokban már ketten, hárman is aludunk egy-egy szalmazsákon: az öreg pap szinte óránként bújtatta be a résen a menekülőket, üldözötteket. Rejtély volt szánunkra, mikor alhatott.

„Nem berúgni”, intett komolyan, amikor a sarokba állította a hasas demizsont. „Utolsó órák. Most nagyon vigyázni..

Nem berúgtunk. Mámorosak sem lettünk.

Másnap lettünk mámorosak, amikor az öreg pap meg a rendfőnök, a fiatal szerzetesek társaságában, trappolva lerohantak a kriptába. Két kézzel szórták el a folyosó bejárata elől a szent csontokat, lábbal görgették odébb a szent koponyákat, s amikor a bejárat embernyire tárult, az öreg pap, mintha az oltár előtt állna — Ite, missa est —, a magasba emelte a két karját. „Itt vannak az oroszok! Kint ölelkeznek az utcán emberekkel!”

És akkor bekövetkezett.

Nem úgy, ahogyan elképzeltük, mert hiszen lényegében magá"ól a pillanatról, a fel- szabadulás pillanatáról talán nem is voltak előre átgondolt elképzeléseink. Minden elképzelésünk egyetlen szóban kristályosodott ki: szabadság . . . Szabadok lettünk.

Nem voltak pontos elképzeléseink. Eleve átgondolt, gondossn megfontolt elképzeléseik azoknak voltak,, akiknek félniük kellett a mi felszabadulásunktól. Hajdani századparancsnokomnak, aki a „nagy győzelmek és diadalok” — számára még 1944-ben is léteztek ilyenek —, a „bolsevizmusra mért csapások” idején egyetlen percet sem hagyott ki anélkül, hogy meg ne keserítse az életomet és a többiek életét. De amikor nyilvánvaló — még az ő számára is nyilvánvaló — lett, hogy a „nagy diadaloknak” mindörökre befellegzett, egy rzolgálati parancskiadás ürügyén az asztalához ültetett (Parancs, százados úr!), cigarettával, itallal és jóságos bizalmával tisztelt meg. (Parancs, parancs, parancs, százados úr!) És töltötte belém az italt — atyaisten, még mindig tartott az Uk-ajnában zsákmányolt készletből! —, és koccintott — velem! — és töltött és koccintott, amíg elérkezettnek nem látta az időt, hogy botladozó nyelvvel nekem szegezze a kérdést: „Ugye, édes fiam, ha elkapnának a rurzkik — ha ruszki fogságba kerülnénk —, szólsz majd értem egy-két jó szót? ...” Csakhogy rajtam akkor nem fogott az ital: az eltöltött hosszú hónapok során túlságosan sok, túlságosan tömény ellenméreg gyülemlett fel bennem, hogy semlegesítse az alkohol hatását, s Parancs, százados úr! helyett majdnem a képébe nevettem. Az együgyűségén, a korlátolt aljasságán lett volna kedvem nevetni, s azon, amivel öntudatlanul, kevélyen folytatta: „Az angoloktól nem félek; azokkal majd magam is elboldogulok.. ” (Nem boldogult: Ausztriában esett fogságba, és négy év múlva került haza...)

A mi elképzeléseink nem voltak ennyire pontosan kiszámítottak, ezért hatolt el hozzánk bonyolultabban a felszabadulás tudata. Vagy talán még nem is tudat volt ez, hanem valami boldog, mámorító, részegítő érzés. És még ezt az érzést sem tudnám pontosan leírni, noha azóta — gondolatban, emlékben, embertől emberhez intézett szóban, írásban — százszor meg százszor, újra átéltem. Mint valami megfakulhatatlan, elpusztíthatatlan napló kitörölhetetlen, örök jegyzeteit.

„Nem, valóban nem tudnám pontosan megfogalmazni azt az érzést. Nem azért, mintha nem emlékeznék élesen annak a napnak és órának minden percére, mozzanatára: arra, milyen tétován, mélázó révülettel emeltem le a szappanomat és fogkefémet a kripta falának polcáról, s arra gondoltam, most majd újra a megszokott, otthoni helyükre kerülnek . ..”

„Arra is emlékszem, hogy később eltűnődve forgattam az Hjjaim között egy gyertya