Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Mács József: A sztaroszta (elbeszélés)

Még csak látszólagos nyugalmat sem ért el a szavaival. Eszükbe sem jutott a pince lakóinak, hogy felköltözzenek a házba. Hiába szakadt sötét éjszaka a falura, az udvarra sem mertek kilopakodni. Száraz koszton éltek, és a szemérmességüket leküzdve vödörbe vécéztek. Márton Mánon néha már nevetett rajtuk. De a nevetése nem volt igazi, mert hiszen maga is félt, féltette a feleségét és a lányait. Erőltette a bátorságot, s színlelte a nyugodtságot.

Éjszaka körül-körülpillantott az éberen alvó társaságon, két iskoláskorú lányán, akik ki akartak tűnni a bátorságukkal — még nem ismerték fel egész mélységében a rájuk leselkedő veszélyt —, a nyugtalanul hol egyik, hol másik oldalára forduló Ilonon, aki nem is magát féltette, hanem a fronton eltűnt urát, akinek az életéért már szorongva aggódott. A legrosszabbakat képzelte el. Márton Márton őszintén sajnálta, de nem tudott rajta segíteni, még csak kerestetni sem tudta a vejét a zűrzavarban. Sóhajtozott s vergődött tehetetlenül. S annak örült, hogy a pincében nem történt nagyobb baj.

Riadalom is csak a faluban. Amikor a szomszédasszonyt, Fodornét, biciklire ültette és a felvégre vitte egy ferde szemű szovjet katona. Márton Márton szemtanúja volt a riadalmat keltő esetnek. Éppen az istállóból jött ki, és csodálkozott nagyon, hogy Fodorné részéről semmiféle ellenállást nem tapasztalt. Mint a legszófogadóbb gyermek, úgy rakta fel a fenekét a bicikli vázára. Haza is eresztették nemsokára.

— Nem nehéz Katit táncba vinni, ha maga is akarja! — dörmögte Márton Márton az orra alá, s elhatározta, hogy mihelyst teheti, Fodorné szemébe mondja az igazságot.

A pincében azonban torokszorító lett a félelem. Márton Márton lányai és a felesége a megmaradt koromból meg a nullás lisztből még kentek magukra. S hogy ne legyen annyira szembetűnő a mesterségesen keletkezett fehérség, egyik reggelre betemette a falut a hó. Márton Márton pincéjéhez Faragó Gyula, a kisbíró taposott utat. Bekukucskált a pincébe, és mint egy beszélő hóember, röviden csak annyit mondott:

— Hivatnak az oroszok, Márton, az iskolába!

— Ha hívatnak, megyek! — kiabálta fel a pincéből Márton Márton, s várakozóan nézett a feleségére, a lányaira, olvasni próbált a tekintetükből, s mert semmilyen okos következtetésre nem jutott, felrántotta a vállát, s a kabátjáért nyúlt.

— Menj csak, és vigyázz! Nehogy Szibériában köss ki! — kísérte fel az urát Márton Bözsi, de nem bámult utána, didergősen visszaszaladt a pincébe.

Márton Márton háromnegyedes télikabátban, botosban csapta a havat, a papiaknál Darnyi Gáspár és fivére, Dániel csatlakoztak hozzá. Vakította szemüket a hó, s nyugta- lanítólag hatott rájuk a közeli ágyúszó és a katonák kiabálása. A falubeliek még nem jöttek elő rejtekhelyükről, csupán egyik-másik gyermek merészkedett ki az udvarra, meg Vágó halászta ki a vashoroggal a kútba ejtett vödröket, s eladta borsos áron a gazdájuknak vagy a katonáknak.

Az iskolában három szovjet tiszt várta Márton Mártonékat. Szamo István topogott körülöttük tolmácsi minőségben. Még mindig a Bocskai-zsinóros télikabát feszült rajta, nem tudott a fejetlenségben mást varratni. A szovjet tisztekkel sem tudott miről beszélgetni. Megkönnyebbült, amikor nyílt az ajtó és az emberek egymás után léptek be a tanterembe. Köztük volt Markos Jenő is, a boltos és kocsmáros. Egészen letörte őt, hogy az oroszok burzsujnak nézték; hiába íratta rá Szamo Istvánnal egy papírcédulára a Hangya Fogyasztási Szövetkezet nevét oroszul: kooperatív!

Mikor sereghajtóként az egyébként mindig sietős Hordós András is megérkezett, mindenki várakozóan tekintett a szovjet tisztekre, akik közül a legmagasabb rangú a földesúri kastélyban szállásolt, és a társai városparancsnoknak szólították. Városnak nézték a falut szétszórt házaival, tekergő útjával, kastélyával, iskolájával és templomával. A városkapitány túlontúl kövér volt, lepattogtak kabátjáról az aranygombok. Keskeny homlokán összekapaszkodott a haj és a szemöldök. Húsos arcában szinte elveszett a pisze orra.

Lassan, tagoltan beszélt, hogy a főjegyző nyugodtan fordíthasson. Segítséget kért a bunkerok és a harcvonalak ásásához, meg a katonák élelmezéséhez. Az élelmet nem kívánja ingyen, erről mindjárt biztosította a jelenlevőket. A Debrecenben megalakult ideiglenes kormány árjegyzéke szerint, pengővel fizet. Miután mindezeket előadta, arra kérte az embereket, válasszanak maguk közül bírót.

Márton Mártonék mindennel számoltak, csak ezzel nem. Tanácstalanul egymásra néztek. Krákogtak, kahácsoltak, kucsmájukat forgatták a kezükben, és nem javasoltak