Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - NAPLÓ - Ladislav Holota—Mészáros András: A mindennapi tudat problémája Marxnál és Lukácsnál

A társadalmi tudat konkrét formájában való megragadásához előzőleg elengedhetetlenül válaszolni kell két kérdésre: 1. Milyen jellegű a társadalmi-történelmi valóság; 2. Milyen helyet foglal el benne a társadalmi tudat, tehát milyen a tudat ontológiai státusza?

Közismert, hogy a marxizmus klasszikusai különbséget tettek az objektivitás két formája között. Marx a természeti folyamatok mellett elismerte a társadalmi folyamat létét is, és ezt természettörténeti folyamatként fogta föl. Lenin pedig a „természetről” és a „céltételező emberi cselekvésről” mint az „objektív folyamat” két formájáról beszél. E szétválasztás nagy jelentőségű az anyagi lét társadalmi formája materialista értelmezésének szempontjából, és alapot szolgáltat a marxista filozófia következetes materialista monizmusához. A lét társadalmi formájának keletkezése nem a természeti lét abszolút, hanem dialektikus tagadását jelenti, tehát azt, hogy az a természeti előfeltételek minőségileg fokozatos átstrukturálása a keletkező társadalmi lét lényegének belső eredményeivé.

Lukács Marx ontológiai alapelveit elemző írásában2 hasonló álláspontot képvisel, és leszögezi, hogy a társadalmi lét totalitásában feltételezi a természet meglétét mint saját létfeltételét; nem képzelhető el tehát egy olyan állapot, amelyben a társadalmi lét független lenne a természettől mint kizárólagos ellentététől. Más oldalról viszont érvényes az is, hogy nincs és nem is lehet minőségi azonosság a két létforma közt, és törvényszerűségeik sem cserélhetők fel egymással. ,,(...) mind a szerves, mind a szervetlen természet kategóriái és törvényei a társadalmi kategóriák — végső soron

— megszüntethetetlen alapját alkotják (noha lényegük alapvető változáson megy át) (...) Ezen a tényálláson mit sem változtat, hogy eközben teljesen új tárgyiassági formák keletkeznek, amelyeknek nem lehet semmilyen analógiájuk a természetben (...) így hát vannak ugyan tisztán társadalmi kategóriák, sőt ezek összességéből áll csak össze a társadalmi lét sajátossága, de ez a lét nemcak genezisének konkrét-anyagi folyamatában nő ki a természeti létből, hanem szakadatlanul reprodukálódik is ennek keretei közt, és — éppen ontológiailag — sohasem szabadulhat el teljesen ettől az alaptól.”3 Lukács itt a lét egymásból kinövő komplexumainak viszonyát általában és a természet—társadalom viszonyt konkrétan a prioritás ontológiai értelmében és az önmagát megteremtő társadalmi lét minőségi változást létrehozó vonatkozásában tárgyalja. És eddig eléggé egyértelműek az elemzései; habár kimutathatók olyan részletek művében, amelyek a fenti idézetet nem támasztják alá, pl. azok a megállapítások, melyek szerint a természet és a társadalom pusztán bonyolultságukban és a hatómomentumok mennyiségi eltérésében különböznek egymástól.

Ha azonban nem a természetből a társadalmi létbe való átmenet kérdését, hanem a társadalmiság jellegzetességeit, meghatározó mozzanatait vesszük szemügyre, kiderül, hogy Lukács ellentmondásos megoldásokat kínál. Tanítványai egy csoportjának kritikája4 — jelen esetben eltekintve attól, milyen alapállásból indul ki ez a bírálat — helyesen állapítja meg, hogy az Ontológia a társadalmi lét kétféle értelmezését implikálja. Az első szerint az antropogenezis betetőződésével beinduló történelmi folyamat szükségszerű változások láncolata, amelynek lényege a gazdasági szféra, minden más a jelenség-szférába tartozik. Ebből a szempontból a tudat epifenomenális jellege némely esetben a nem-lét egy specifikus formájába, nem-valóságba csap át. Lukács —• saját bevallása szerint is — itt az ún. szükségszerűség-ontológia hatása alatt állt, amely ellen küzdött, de amelynek egyes elméleti következtetéseit nem tudta kizárni Ontológia ja rendszeréből. Ez az első értelmezés elkerülhetetlenül vezet a lét és a tudat dualizmu ához, olyan szembenállásához, amelyben a tudat funkciói az eszmei reprodukció- kizárólagos uralmára szűkülnek le, tehát elsikkadnak a tudat valóságos létértelmező, -irányító, sőt némely esetben -elfedő és -helyettesítő feladatai. A tudat tehát amellett, hogy elszakad a konkrét emberi léttől, egysíkú tükörré válik. Minden ontológiai problematikussága mellett ez a felfogás kérdésessé teszi az ember időiségét is. Arról van szó ugyanis, hogy a tudat így — mivel abszolúte másodlagos a léthez képest

— csak a múlt vagy a jelen reprodukálására képes, és teremtheti meg a jövőbe irányuló cselekvés eszmei előfeltételeit. Ez a gyakorlati aspektus visszahat az ontológiai modellre, és erősen megkérdőjelezi relevanciáját. Természetesen, ez csak egy mozzanata az itt felvázolt ontológia problémarendszerének és -vonatkozásainak, de nem időzünk nála tovább, mert célunk Lukács azon — második — ontológiájának