Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - Duba Gyula: A macska fél ez üvegtől IV (regényrészlet) ZSte.
A férfi megállt előtte, fölébe magasodott, és lenézett rá, de az asszony nem nézett fel, meg sem mozdult. A férfi nem szólt, szánalmasan, engesztelően mosolygott, és óvatosan a vállára tette a kezét. A gyerek ölébe ejtette könyvét, és nagy szemmel, várakozóan nézte őket. Az asszony felnézett a férfira. Néhány pillanatig idegenül nézte őt, mintha életében most látná először, aztán kőarcának dermedt vonásai felengedtek, és szabályosságukat feldúlva, rettenetesen eltorzultak. Kezét ajkához kapta, felugrott, egyensúlyát vesztve erősen megtántorodott, és felkiáltott. Kétségbeesettebb hangon kiáltott, szinte magánkívül sikoltott, ijesztőbb hangon, mint éjszaka a nő, akit a harmadik emeleten megvertek. — Nem bírom! Ismét megtántorodva a férfinak esett, de ellökte magától, támolygó léptekkel az előszoba felé futott, és még egyszer felkiáltott: — Nem bírom tovább! — Anyu! ... — kiáltott magas fejhangon a gyerek. A férfi tehetetlenül nézte, ahogy az asszony kifut az előszobába, majd a hálóba, és erősen becsapja maga mögött az ajtót. Nem tudta, mit tegyen. Céltalanul az ablakhoz ment, kinézett rajta, de nem érzékelte, mit lát, megérintette a fűtőtestet, és lélektele- nül megállapította: hideg: — Menj utána! ... Vigyázz rá! — kiáltott rá a gyerek. Arcán ijedtség ült, a férfit is megijesztette. A gyerek érzékenyebben ítélte meg az asszonyt, mint ő. Talán jobban megértette, vagy egyszerűen és ösztönösen, a női természet logikájával követte kettőjük drámáját. Mi történik, gondolta a férfi elnehezült aggyal, mi ez? Alom volt ez vagy önkívület? Öntudatlanul és céltalanul rohant az asszony után. Fogalma sem volt róla, hogy mit mond neki, talán nem is akart szólni hozzá, mindössze látni akarta, mit csinál. Ebben a pillanatban mély döbbenet és nagy félelem keveredett benne. Sejtette, hogy tragikus helyzetben látja meg őt. Az asszony az éjjeliszekrény előtt állt, zömök orvosságos üvegcséből kerek, sárga tablettákat szórt a tenyerére, és a szájába öntötte őket. Nyeldekelt közben, fuldokolva nyelte a sárga tablettákat, néhány kiszóródott a tenyeréből, pattogva a parkettra hullott ős elgurult. — Kedvesem... — A férfi azt hitte, hogy kétségbeesetten felordított, pedig csak suttogott, hozzárohant és hátulról átkarolta. — Mit teszel... tudod, mit teszel?! — Gyilkos, engedj el — lihegte az asszony —, meg akarok halni... meg fogok halni... Bejött a gyerek, és anyja elé térdelt. — Ne hagyj itt, anyukám! ... Ne hagyj itt minket! Nagyon kérlek, anyukám! A férfi ki akarta venni a kezéből az orvosságos üveget, de az asszony ellökte magától. Dulakodtak, végül a férfi elengedte, úgy érezte, semmit nem tehet vele, ha az asszony nem akarja. Az gyűlölködve nézte. — Ne érj hozzám, gyilkos! Magából kikelve, távolról jövő tekintettel nézte őket, végigsimította homlokát, mint aki önkívületből ébred. Aztán egész teste megrándult, megperdült maga körül, újabb fiolát kapott fel az éjjeliszekrényről, fehér tablettákat szőrt a tenyerére, és szájába ei<őszakolta. Ismét fuldokolva nyeldekelt, de nem köpte ki az orvosságot, lenyelte. — Anyu ... — nyöszörgött a gyerek. — Anyukám, ne halj meg! . .. A férfi meredten állt, nemcsak tudata, hanem a reflexei is megbénultak. Karja tehetetlenül lógott, szeme döbbenetet tükrözött, mintha nem hinné, amit lát. Kábult agya ugyanazt a gondolatot ismételte, mint valami rossz gramofon, melyen egyetlen barázdában jár a lemezen a tű. Mit tettél? ... Képes voltál rá? .. . Egymáshoz tartozunk, szeretjük egymást, és te most közénk állítottad a halált! Hogyan érintjük meg ezután egymást, ha te most a halált hívtad közénk? Az asszony már az ágyon feküdt, keresztben a kettős ágyon, és jajgatva zokogott. Ezekben a pillanatokban megdermedt a szoba, a világ, megdermedt az élet, de a kérlelhetetlen percek szárnyán egyre folyt felettük az idő. — Ne állj! ... Tegyél valamit! ... — kiáltott a gyerek. A férfi szívszorongva ránézett, kereste a tekintetét, a szeméből akarta kiolvasni az igazságot, és félelemmel várta, mit lát. De a gyerek szemében nem volt harag, sem megvetés vagy gyűlölet, csupán félelem.
